Keserédes negyven...

Hát itt vagyok. Tépázott, kócos fejjel állok a hegytetőn, fúj a szél, az örökös változás szele, a köd végre eloszlott körülöttem. Visszanézek, le a mélybe, végig a hegyoldalon, amit már oly jól ismerek. S mégis, innen fentről most minden olyan más, új fényben ragyog.

Innen fentről egy egész élet már majdnem látható. Az én életem.

Látom magam, valahol messze, a hegy alján, szőke copfos kisleány…elindul fölfelé, pillangót kerget s virágot szagol. Tág itt még minden, tér és idő egyaránt, a kisutca, ahol lakik, a végtelenbe visz, a nyári szünet pedig véget nem érő, örök kaland.

Kaland és móka csak az élet, ez az egész hegymászós dolog, ha jó kislány vagy, szófogadó s engedelmes, tanulsz s teszed minden nap a dolgodat, baj nem érhet, hisz akkor szeretve vagy. Szeretve vagy… Most látom csak a zászlót, innen fentről is jól kivehető, amint ott lobogtatom, szőke kócos üstököm fölött, lobog, lobog, játszik vele a szél, az örökös változás szele s rajta nagy, kerek betűkkel a kérdés áll, hogy „Szerethető vagyok?” s „Vajon szeretsz-e?”.

Akkor még könnyed léptekkel indultam el meghódítani csúcsokat.

Mentem előre, néha fel-fel pillantva a ködös magasság felé és ábrándozva, hogy megtalálom a helyet majd, hol zászlóm büszkén leszúrva, megpihenhetek. Ahová megérkezhetek. Hazaérkezhetek.

Látom magam, fiatal, lelkes lányként, épp átveszem az diplomám. Első állomás kipipálva. Miért pont ez? Miért épp orvos? Magamtól mostanában ezt egyre gyakrabban kérdezgetem. Jó lenne valami igazán magasztos, altruista válasz. De helyette, lelki szemeim előtt csak a zászlóm lobog vadul. Sikerült, megcsináltam. Értékes vagyok?

Jó volt kissé elidőzni s élvezni a siker mámorát. De, mint ottfelejtett pohárból a tömény alkohol, a mámor elillant hamar s vihettem zászlóm tovább. Orvosnak lenni hangzatos dolog, de alapjában véve nem más, mint szolgálat s életfogytig tartó tanulás.

Nem piedesztálra állít, hanem ledönti benned azt. Alázatra tanít s térdre kényszerít a felismerés: mily kicsiny vagyok az Élet csodájával szemben s a Teljességhez képest tudásom mily csekély.

S rád aggat egy eddig ismeretlen terhet: a felelősséget másokért. Magáért az életért.

Ezen felismeréssel gazdagodva, zászlómmal kezemben s a Felelősség batyujával vállamon újra nekiindulok. Utam újabb, igazibb csúcs felé halad. Rózsaszín, sokat ígérő ködök felé.

Ó, a szerelem… Valóban mindent ígér. Magát a teljességet. Mindent a semmiért.  

De felszáll a rózsaszínű köd, kivétel nélkül így van ez, s marad utána a felismerés: néztük egymást, ott, az elején, de látni sosem láttuk igazán. Bennem is csak magad szeretted, nem engem, önmagamért, hanem szemeim tükrében önmagad, a szerethetőt, a tökéletest.  Én pedig készségesen rád vetítettem mindazt, mitől szerethetőnek, tökéletesnek láttalak. Így mutattalak be téged, önmagadnak. Felszállt a rózsaszínű köd, elteltek fölöttünk az évek s más képet tartok ma már eléd.

A számonkérhetetlen vajon melyikünkön számonkérhető?

Sok éve már, hogy lengetjük zászlóinkat egymás előtt, hol hevesen és indulattal, hogy csendben, már-már feladva, nagy összecsapások s semmiségeknek látszó viták mögött mindig, mindig ugyanazt súgva, sírva, ordítva: „Szeretsz-e engem?” „Szerethető vagyok?”

A kérdés nyitott, az űr tátong bennem tovább, a teljesség várat magára.

Megyek tovább.

S jön az anyaság. Anya vagyok, háromszorosan is, lassan kilenc éve már. Egy csúcs volt ez is, meghódítandó, valami ősi, ösztönös, mélyről fakadó késztetés, melynek ellenállni nem lehet. És nem is akartam.

Negyven évem távlatából visszanézve a teljességhez ez állt talán a legközelebb. Igaz, hamar elillanó pillanatokra csupán. De a szülés-születés pillanatai, az első napok mámor-felhői, a babaillatú mocorgás, a selymes puhaság, a mindent betöltő áradás, mint nőiességem kiteljesedése, örökké bennem élnek már.

Anya vagyok. Életem végéig felelős a három életért, akik előttem szaladgálva fáradhatatlanul lengetik apró zászlóikat, rajta ugyanaz a változatlan kérdés: „Szerethető vagyok?”.

S az első, akinek erre válaszolni kell, nem más, mint én magam. Anya.

A Felelősség batyuja már sokkalta nehezebben nyomja vállamat. Jó lenne elfutni előle, elbújni, hogy ne hibázhassak, hogy ne lehessen rajtam semmit számonkérni. De nem lehet. Az anyaságból nem lehet szabadságra menni, kijelentkezni belőle vagy szüneteltetni. S még ha lehetne is… mi lenne velem nélkülük? Lényem, identitásom részévé váltak. Mi már mindig összetartozunk, életem csak velük halad tovább a gyorsan jelenné váló jövő felé.

Anya vagyok. S ez végérvenyesen megváltoztatott. Mert anyaként minden nap kicsit elhalok, átalakulok, átformálódom, újra írom s fogalmazom önmagam. Senki nem tud olyan tükröt tartani elém, mint saját gyermekeim. Szemük s tetteik tükrében kegyetlenül tisztán látom magam s velük a mindennapok igazi önismereti, személyiségfejlesztő iskola. Repültem magasan s zuhantam mélyre, elöntött boldogság és kétségbeesés, voltam nagyon büszke és volt, hogy igazán szégyelltem magam, voltam rettenthetetlen és nagyon gyáva is, szerettem úgy, mint soha eddig s vallottam páratlan kudarcot is.  S ezen az úton legnagyobb felismerésem: hogy (ebben is) milyen tökéletlen vagyok.

Itt vagyok hát, negyven évesen. Megérkeztem a hegytetőre. A teljesség s tökéletesség ígéretével nem csábít el már több ködös homály. Voltak, visszanézve, nagyon szép pillanatok. Pillanatok, igen, a végtelen időnek apró törtrészei. De bent, legbelül, az űr tátong tovább. A zászlóm leng a szélben s tudom, hogy vinnem kell tovább. Ízlelgetem: senki és semmi nem lesz tökéletes s szeretni sem fog soha senki úgy, hogy kérdésemet hitelesen válaszolja meg. De a legnehezebb lecke mégis: az én szeretetem sem lesz egészen elég soha senkinek. Még nekik sem, a gyerekeimnek. Néhány év s eljön a számonkérés ideje tőlük is. Lesz-e jó válaszom?

Zászlóm felveszem, most már lefele indulok. Ha vihar lesz, a szél biztosan el nem repít: a Felelősség vállamon éppen elég nehéz. S nehéz a tökéletlenségnek terhe is, földhöz tapaszt. De menni fogok tovább. A nem létező karrierem romjait felszedegetni s kitárni lelkem egy újabb tökéletlenség előtt: soha nem leszek jó anya, mert dolgozni fogok. Soha nem leszek jó orvos, mert anya vagyok. Ez vár rám a hegy túloldalán. Többek között.

Kellett ez a negyven év. Megtanított olyannak látni a világot, amilyen. A világot, benne az embereket s önmagam.

Megtanultam s még tanulni fogom, hogyan lehet félig telt pohárral teljes életem. A tökéletesség helyett az elég jót megélni. A teljesség helyett csak annak töredékét tapasztalni meg.

De a legnyomasztóbb napokon erőt ad, hogy hiszem: van feloldozás. Hiszem, hogy van valami, ami a bennünk tátongó űrt teljesen betölti majd. Hogy mégis létezik a hely, ahová zászlóm letéve, hazaérkezem. De ez túlmutat minden emberin s magán a földi életen.

Egyszer talán azt is elmesélhetem…

 

 

 

Anya, én veled akarok meghalni!

   Este tíz óra...miközben a nap folyamán bukósisaknak használt tésztaszűrőket, világgá menős hátizsákokat és a nappaliban tomboló vihar miatt használt esernyőket próbálom nulla lelkesedéssel a helyükre pakolászni, azon gondolkodom, hogy a tegnap este ilyenkor különösen rosszul esett ez a tíz óra...az, hogy a napból nekem szinte mindig csak ennyi marad...éjszakai pár óra csend, ami nagyon kellene annyi mindenhez...a mosógép megpakolásához, a ruha-hegyek eltüntetéséhez, manikürhöz, arcpakoláshoz, fényképalbumok szerkesztéséhez, szakirodalom és gyereknevelésről szóló könyvek olvasásához, de legfőképpen a gondolataimhoz, a csendemhez, önmagamhoz. A visszataláláshoz önmagamhoz.
És sírtam, mert hetek (vagy hónapok) óta csalódással zárul a napom az elképzelt estékben, a "gyerekek alszanak" lehetőségében és abban, hogy ma végre lesz időm az igazán fontos és lényeges dolgokon gondolkodni és imádkozni és tervezni és megújulni holnapra. Ezek helyett rosszabbik esetben van benne két óra házimunka agyhalottan, ha még marad annyi fizikai energiám, jobbik esetben pedig két, kiütött felnőtt közös estéje, mely során lehetőleg minimális szellemi munka igényeltetik, de legalább szinten tartja a kapcsolatot (megszólalni is alig tudunk, de legalább összetartozunk, nem?)
A tegnap este egyik sem volt... csak egyszerűen alvás lett belőle, egy jó kiadós sírás után, azzal a igazi, mélyről jövő "belefáradtam az egészbe" anyai érzéssel a lelkemben. S aztán kezdődött a másnap. Azaz a mai.
   Dániel mostanában gyakran morcos és hisztis ébredés után s látom rajta, hogy már neki is nyomasztó ez a "minden nap ugyanolyan" állapot...Ezért a reggelt is az indította be igazán, hogy elterveztük/felsoroltuk, hogy mit csinálunk ma...Sok ötletem nekem sem volt, de a legközelebbi programpont, a melegszendvics készítése máris javított a hangulaton s aztán kezdtek belegördülni a napunkba a mostanában oly értékes jelentéktelen kis események...
Reggeli után általában ebédet szoktam előkészíteni s néha nagy a kísértés, hogy addig mesenézés legyen, de igyekszem ellenállni ennek, bármennyire is kaotikus sokszor így a főzés-sütés.
Ma közösen mostuk/pucoltuk meg a tegnap vásárolt pisztrángokat s ez egész jó mókának bizonyult, mert a halak nyálkásak voltak s minden kézből mindenhová kicsúszkáltak s ezenkívül a szájukat is tátogattuk s halpikkelyeket meg fogakat meg szúrós nyelvet tanulmányoztunk...Mindeközben pedig nehéz kérdések is elhangzottak:
"Anya, hogyan csinálják a halakat meghaltá?"
"Hát, csak rákoppintanak a fejükre és már kész is." (vagy mondtam volna azt, hogy egy kést szúrnak beléjük s felvágják őket? pffff)
"S ha sóznak egyet a fejükre, az már nem fáj nekik?"
"ÖÖöööö....."
Aztán volt még a délelőttben ovis táskával és esernyővel világgá menés duplán...legalábbis készülődés, mert nélkülem nem akartak végül világgá menni és inkább vihart játszottak a nappaliban...
"Anya, mi készen vagyunk, gyere, menjünk világgá." (Kabát, sapka, táska, esernyő mindkettőn)
"Máris jövök, csak befűszerezem a halat."
"Tényleg jössz te is? De jó, annak örülök, nélküled nagyon szomorúak lennénk a világban. Akkor megvárunk."
   Végül sikerült elindulnunk, de mégsem világgá, hanem sétálni...Az óvodáig, ahol a kerítésen festett plakátok üzenik a gyerekeknek, hogy hiányoznak az óvónéniknek s festett kövecskék hosszú sora próbálja a remény- és összetartozás érzését táplálni a gyerekekben/felnőttekben. Ezeket mind megcsodáltuk s fel is buzdultunk rajta: délután mi is festünk s elhozzuk a köveinket.
Közben azt is megtudtam, hogy előreláthatólag augusztus elsejéig tart majd az ovizárás nálunk s ettől aggódni kezdtem, hogy mi is lesz, júliustól vissza kell mennem dolgozni, Péter nincs is beszoktatva...S máris ellopta a jövő miatti aggódásom a jelenem...Pedig de nagyon nagy kincs ez most, hogy velük lehetek s nem mardos a lelkiismeret, hogy én szültem, más neveli a gyerekem hét napból ötöt...

   A déli alvás óráiban próbáltam minél több elintéznivalót belezsúfolni s amikor azt hallom, hogy "anya, gyeje!", máris idegeskedem, hogy mennyi mindent lehetett volna még tenni, ha kicsit tovább alszanak....Aztán az ébredezős, puha, kisgyerek-illatú összebújás, amikor még vissza-vissza alszik s közben mindkét kezével az arcomat simogatja hirtelen ráébreszt: újra engedem, hogy a tennivalók körül forgó gondolataim ellopják a jelen pillanat gyönyörűségét...

   Délután aztán megtörténik a kövecskék festése, a barát hiányon is sikerült enyhíteni kicsit, mert Dániel legjobb barátjának is festettünk egy meglepetés-követ s azt is elvittük s bedobtuk a postaládájába titokban...Dániel persze reménykedett, hogy majd kint lesz az udvaron s odaadhatja neki személyesen is és ezen reményének hangot is adott,  de nem jött össze a találkozás...s meg is sajnáltam szegényt...meg minden gyereket, akik az enyémekhez hasonlóan nem találkozhatnak társaikkal már a sokadik hete és csak mi szülők vagy a tesók vannak nekik játszótársul...

   Aztán autóztunk egyet kedvenc perecet is vásárolni vacsorára, hogy továbbra is fenntartsuk a "hétköznapi nagy események" sorozatát s én maszkkal az arcomon ugrottam be a pékséghez. Amikor a perecekkel felpakolva visszatértem az autóhoz, Dániel igencsak helyeselte a példamutató viselkedésemet:
"Anya, mostmár leveheted a maszkot. Nagyon ügyes voltál, hogy feltetted, mert látod, most nem kaptad el a vírust."
Ezek után nem maradt más hátra, mint a nap legrettegettebb programpontja, a lefekvés (nem tudom, csak nekem ennyire megeröltető?).
Sokszorosan elhangzott fenyegetés, hogy ha nem öltözöl/mosdol/bújsz ágyba/hagyod abba a rohangálást/fejezed be az üvöltözést, akkor nem lesz esti mese....Újra és újra elhangzó kérdés: Anya, felöltöztem pizsamába, lesz esti mese? Megmosdottam, lesz esti mese? Megnyugodtam, lesz esti mese?
Ha még egyszer megkérdezed, akkor biztos nem lesz! AAAaaaaaa.....
   Végül kicsivel nyolc után összejött a villanyoltás, én nagyon bíztam benne, hogy na ma, ma össze fog jönni, lesz én-időm, még nem vagyok nagyon fáradt...De anya tervez, gyerek végez...és hát  túl korainak bizonyult ez az időpont az alváshoz. Hiába feküdtem közéjük, rajtam keresztül hancúroztak s viháncoltak, úgyhogy a felbőszült anya, még mielőtt józan eszét elvesztette volna, kivonult a hálószobából s tüntetőleg rájuk csukta az ajtót, hogy majd akkor egyedül fogtok elaludni...Tudtam, hogy úgysem fognak...De legalább nem ordítoztam, hanem rezignáltan ruhákat hajtogattam s vártam, hogy belefáradjanak a sötétben zajló bunyóba...s közben lenyugodtam...s búcsút vettem az én-időmtől erre az estére is.
   Mikor kivonultak bejelenteni, hogy befejezték a hancúrozást s le akarnak feküdni, újra nekivágtunk a dolognak. Én még mindig a sértődöttet játszottam, mert ugyebár kemény anya vagyok, de ez a keménység hamar elpárolgott a következő párbeszéd során:
"Anya, megfogod a kezem? Szeretlek s ne költözzél el sehová s ne hagyjál soha egyedül, mert akkor nagyon búsúlni fogok."
"Soha nem hagylak el kicsim, tudod, hogy szeretlek."
"Én is szeretlek. S anya, én veled akarok  meghalni. Együtt haljunk meg, jó?"
"Jaj, drágám, én remélem, hogy nem együtt fogunk meghalni, mert én hamarabb leszek öreg, mint te és valószínű, hogy hamarabb is fogok meghalni, de neked majd lesz feleséged és gyerekeid és ők szeretni fognak, nem leszel soha egyedül.
(elcsukló hangon, félig már sírva): " De nem anya, én nem úgy akarom, én azt akarom, hogy együtt haljunk meg és együtt menjünk fel Istenhez, hogy megnézzük, milyen ott...nagyon szép lesz ott."
"Jó, kicsim, megegyeztünk. Majd együtt halunk meg. De most még nem. Még sokat sokat kell éljünk s az egész világot megnézzük s sok kalandot átéljünk." (s közben arra gondolok, ha ezt Isten hallja, akkor csakis úgy legyen bármikor is valami ebből a közös meghalásból, hogy én 120 évet élek, Dániel meg 90et).

Folyamatosan másra vágyunk, sosem elég jó az a jelen, amiben éppen vagyunk...pedig mennyire tökéletesen teljes tud lenni egy egy pillanat, ha teljes szívvel s lélekkel  megélni merjük/tudjuk.

Menjünk Istenhez vacsorára!

Történt 2020 március 28.-án

Az estéhez közeledve az volt az érzésem, hogy a mai olyan átlagos nap volt...Semmi különösen vicces, tragikus vagy keser-édes nem történt... De aztán lezajlott az este is és került bele két óra alatt legalább tíz féle hangulat...S már megint azt sem tudom, nevessek, sírjak...vagy írjak.

Reggel kicsivel hét után egy üres tejes palackkal az arcomban ébredtem, amit Dániel mindenképpen ki szeretett volna vinni a lakóház elé, hogy a tejes néni elvihesse. Félálomban csak a "tej" szó jutott el az agyamig s annyira fáradtnak éreztem magam, hogy bármire igent mondtam volna, csak aludhassak még egy kicsit...A lakás ajtajának nyílására tudatosult aztán bennem, hogy a gyermekem pizsamában, valószínüleg gumicsizmában, kezében egy üres tejes palackkal éppen arra készül, hogy elhagyja a lakást és nagy eséllyel kizárja magát odalent...S ráadásul kedd sincs, tehát ma biztosan semmi tej nem fog érkezni. S reggel hétkor főleg nem.

Erőt vettem hát magamon, az akciónak idejében véget vetettem s hát ezzel be is indult egy újabb nap nálunk.

Délelőtt kirakósok és matricák közepette megtudtam, hogy a tengeralattjáró az egy olyan jármű, ami a víz popója alá tud úszni s ezen percekig nevetnem kellett.

A nap folyamán a két fiam öt féle sérülést szenvedett, mindenik maradandó foltokkal, dudorokkal, horzsolásokkal (ajtószélnek rohanás, fejest ugrás a padlóra, egy-egy elhasalás a térköves udvaron plusz egy egymásba botlás a lépcsőházban), minek következtében egész nap "hidegeket" szedegettünk a fagyasztóból, hogy a sérült alanytól az éppen nem szenvedő mindig el akarja venni játszás és kísérletezés céljából.

"Nem, ez most a Péteré, neki fáj a feje!

"De nekem is kell egy hideg!"

Péter ordít, nem akarja a hideget a dudorra, mondom, akkor adjuk Dánielnek, akar vele játszani. Erre Péter:

"Neeemmm, hideg enyém! Neeem hideg Dádi!" S ordít, ahogy a torkán kifér. Hogy most a fájdalomtól vagy a birtoklásvágytól, ezt már nem tudom eldönteni.

Ugyancsak a délelőtt folyamán tudom meg azt is, hogy a kukkantó olyan eszköz, amivel a tavon a kacsákat lehet messziről nézni s ezen megint derülök egyet.

A délután a kertben telik, ami az utóbbi időben erősen jó helynek bizonyul. Dániel a nyakamban ülve húsvéti tojásokat aggat a fára, állítólag ez lesz a húsvéti nyuszi meglepetése, hogy ne csak mi lepődjünk meg azon, amit a nyuszi hoz nekünk, hanem ő is örülhessen.

Az eredménnyel mindenki meg van elégedve.

Aztán sárgarépa és petrezselyem magokat ültetünk, a négykezes segítség miatt inkább csoportokba a sor helyett, de annál nagyobb lelkesedéssel. Aztán van még trambulinozás, fenékcsípkedős játék, (ez a legmenőbb most nálunk) labdázás, sós pálcika evő- és egymástól elkobzó verseny, tűzoltózás locsolócsővel s még egyebek is.

Sötétedik, mire a hazafelé ballagunk, a hangulat kimondottan jó, mire Péter eltaccsol a földön s a csöndes, meghitt, naplementés tájban lágy szellő simogatja arcunkat és fület hasogató gyereksírás háborgatja lelkünket...az enyémet meg vagy 18 családét valószínüleg.

Hogy a figyelmét a sajgó tenyeréről eltereljem, a vékony, sarló alakú a holdra mutatok, pont jól lehetne hintázni rajta, ha egyik felére Dániel, a másikra Péter ülne.

Erre Dániel teljesen felvillanyozódva:

"-De ha már ott fent vagyunk, akkor bemehetnénk Istenhez vacsorára, biztosan főzött valamit. Szétnyitja a felhőket, mint egy függönyt s odamegyünk.

Ott vannak gyerekek? "

"- Sok sok gyerek van ott fent."

"- És egy kisfiú is van?"

"- Persze."

"- Akkor neki biztos sok játéka van. Akkor vacsora után játszunk majd egyet."

"- Ott fönt a gyerekek mindig boldogok s folyton csak játszanak, nincs semmi más dolguk."

"- Anya, de nekem itt lent is csak játék dolgom van. "

Jó is lenne tényleg, csak sajnos ahogy beérünk s lefekvéshez készülnénk, csak úgy röpködnek a levegőben az utasításaim: mossatok kezet, vetkőzzetek le, mássz be a vízbe, ne spriccold a szemébe, ne verd ki a vizet, ne ugráljatok a kádban....mindezt a konyhából kiabálom, váltakozva és ismételgetve, mint egy mantrát, közben sajnálkozom, hogy Isten nem teljesítette azonnal Dániel vágyát s így mégiscsak "földi" vacsorát kell összedobnom.

A napnak ez a pontja már általában kritikus szokott lenni, a fiúk, ha fáradtak, mindig túlpörögnek, nekem meg már vékony a türelem-cérnám.

Így aztán tíz percnyi vad vízi sport után, mikor azt hallom, hogy anya, anya, gyere hamar, Péter!", tudom, hogy ez most nem fog jól elsülni és érzem, hogy a cérnámnak annyi.

A fürdő vízben úszik, Péter pedig szó szerint tikácsol és fuldoklik a víz alatt, felállítom, de beletelik pár hosszú másodpercbe, amíg abbahagyja a köhögést és képes lesz elkezdeni az ordítást...közben én kikelve magamból elkezdek kiabálni, hogy megmondtam, hogy hagyjátok abba az ugrálást, Dániel kap egy taslit is a fejére, most már ő is ordít s én, mint aki kívülről látja magát, ebben a pillanatban már tudom is, hogy mit rontottam el, hogy felelőtlen anya vagyok, mert nem tettem a kád aljába a csúszásgátlót, mert túl sok vizet engedtem a kádba, mert magukra hagytam őket...S rettenetes anya vagyok, mert ordítozok meg pofozkodok s igazából nem is ők a hibásak...Két vizes gyermek ordít a piros színű fürdővízben s sírna velük a megint csődött mondott anya is, ha az ijedtség és a méreg mellett még a sírásnak is hely maradna. Vagy ha nem kellene mégis kiszedni a gyerekeket, megvacsoráztatni és lefektetni őket.

A gyerekek sírása végül abbamarad, a pizsamába öltözés után kibékülünk és megöleljük egymást, vacsora alatt megint viháncolnak s arra gondolok, hogy látszólag milyen hamar tovább lépnek a gyerekek a rossz dolgokon...De közben tudom, hogy csak látszólag. Rossz lelkiismerettel olvasom azt esti mesét.

Murphy törvénye szerint ( “ami elromolhat, az el is romlik.“) ha egyik nap jó anyának érzed magad, másnap te leszel az univerzum legrosszabb anyja, aki biztos, hogy mindennek való, csak anyának nem...

De hadd ne általánosítsak. Mert az univerzum legrosszabb anyja csak egy lehet. Az meg én vagyok.

Amikor apa ügyeletes, mi hárman a "nagy" ágyban alszunk s ez most különösen jól jön, mert összbújhatunk kicsit...Bocsánatot kérek a viselkedésemért, Dániel is az övéért (mindig meglep, hogy pontosan tudja, miért kell bocsánatot kérnie), elmondjuk, hogy ki mit csinált rosszul, mit kellett volna másként s hogy legközelebb megpróbáljuk ... s az esti imában segítséget is kérünk hozzá.

Kettőnk közül én vagyok a szkeptikusabb, ami a jövőt illeti...

"Százszor elbuktam, Te megmentettél

Telve irgalommal, Te értem jöttél

A Te fényed áttör minden sötétségen

Örök Isten, dicsőséged nem ér véget"

Ilyen ez kérem. Avagy hogyan nem tudunk unatkozni.

Történt 2020 március 26.-án

Reggel nyolckor már túl vagyunk egy kiadós képzeletbeli tükörtojásos-csípőspaprikás-kávéval koccintós reggelin, amikor elhatározom, hogy lezuhanyzom, mielőtt végleg beindulna a napunk.

"Anya, nem árulom el Péternek, hogy zuhanyozni mész" jelenti ki segítőkészen és sajnos kicsit túl hangosan Dániel....Így máris hárman indulunk a fürdőszoba felé és Péter már kezdi is a pityergést úton arrafelé. Megpróbálom mégis, hátha sikerülni fog, de amint a zuhanyfüggőny bezárul és anya eltűnik, olyan éktelen sírásba kezd, mintha földönkívüli lények rabolták volna el az anyját, örökre egyedül hagyva őt.

A szomszédokra való tekintettel feladom a próbálkozást és vizet engedek a fürdőkádba, így legalább nem kell behúznom a függönyt. A sírás abba marad, cserében élvezhetem a fürdőzést műanyag kisállatok társaságában, amelyeket négy kéz hűségesen hordozgat a fürdővizembe...Aztán egy Bartos Erika verseskötet érkezik, amelyből épp egy kaktuszos verset kényszerülök felolvasni (a fürdőkádból). Dánielnek eszébe jut, hogy a mi kaktuszunk is pont ilyen, ezért hamarosan megjelenik vele...Miután összevetettük a verset a valósággal, elszalad(na), mert eszébe jutott valami, de a hirtelen mozgástól a szemes-kalapos kaktusz a fürdővízbe landol s mire kihalászom, földjének jó részét a vizemben hagyja....

No, kiengedem a vizet, újat engedek....Végül sikerül megfürdenem. A kisállatok is mind tiszták lesznek.

Reggeli után meggyes piskótát sütünk, van tojástörés meg nyalakodás, egy szem megy a tésztára, kettő a pocakba....S mire majdnem felpakoltuk az összes meggyet Dániellel, Péter kevésnek érzi az addigi közreműködését és nagyvonalúan sót önt a dobozból a massza tetejére....úgy egy jó kanálnyit....Megpróbálom kikanalazni a sós részt, de hát ez már egy ilyen sós-édes-savanyú süti lesz.

Aztán kinti sport következik, Péter a bicikli utánfutóban, amit most én tolok és így szaladunk, Dániel biciklivel mellettünk. Hálát adok a helyért, ahol lakunk (falu, tó, erdő, természet, csend- most különösen is) s azért, hogy még kimehetünk.

Hazafele már csökken a lelkesedés, Dániel kijelenti, hogy túl erős lesz a csontja, ha tovább "sportolunk"

Ebéd, déli alvás a gyerekeknek, nekem főzés.

A délután az erkélyen telik és ugyanitt történik a szocializálódás is.

Az enyémek szappanbuborékokat fújnak kifele az erkélyről, a szomszéd gyerekei pedig lent a lakóház előtt bottal a kezükben kergetik a színes gömböket.

Aztán ők is kihozzák a szappanbuborékos készleteiket, amelyek messze meghaladják minőségileg az én házilag összedobott szappanos folyadékomat.

Dániel kijelenti, hogy ő most már inkább le szeretne menni játszani a fiúkkal, nem innen fentről nézni.

"Tudom, hogy szívesen játszanál velük kint, de tudod, hogy nem lehet..."

Kicsit elgondolkodik, majd azt mondja:

"Jó, akkor megmosom a kezemet aztán megmondom nekik, hogy sajnos nem mehetek le, mert ez a vírus veszélyes!"

Így marad a felállás: ők ketten fent, a két szomszédfiú lent.

Vacsorára sültkrumpli készül, Péter hordozgatja Dánielnek az erkélyre, aztán Dániel érkezik az ötlettel, hogy a fiúknak is adni szeretne. Így megkezdődik a sültkrumplieregetés.

Végül egy egész tálnyi krumpli elfogy odakint s én csak azt hallom a konyhából, hogy: "egy neked, egy most neki, egy meg nekem."

Végül megérkezik apa, vacsorázik, aki még éhes. Vacsora végén furdal a kíváncsiság a "koronával" kapcsolatban, ezért elindítom a híradót a telefonomon. Ekkor ez a párbeszéd következik:

-Anya, a hírek nem gyerekeknek valók.

-Tudom, de te ne nézd, meg amúgy sem érted, csak egy bácsi beszél.

-Miről?

-A vírusról.

Egy darabig még eszik tovább, majd:

-Anya, kapcsold ki légyszi, mert a szemem folyton nézni akarja.

-Nem baj, akkor nézzed te is, de úgysem érted meg.

-De a szemem megérti. Tudod miről beszél? A vírusról. Látod, hogy a szemem megérti?

Hát a gyerekek szeme bizony sokat megért.

Ezek után egy kis mesenézés következik apával, ami apa horkolásába torkollik, aztán zuhanyzás, esti mese olvasás és lefekvés. És újra eltelt egy nap ezekből a fura, világot átalakító hetekből, hónapokból.

Mi így nem unatkozunk.

Szeretettel ajánlom minden kis és nagygyerekes anyukának, azzal az üzenettel, hogy nem vagytok egyedül, sokan vagyunk most ilyen és hasonló helyzetekben, de túlleszünk ezen is s nem is biztos, hogy olyan rossz ez.

P.S.

"Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek." Mt. 11: 28

-ebben rejlik az anyák szuperereje

December 24...történet a fotók mögött

Igaz történet 

Reggel korán kelünk. Pontban hatkor. Mert egy féléves gyerek karácsonyban is hatkor kell. Ha karácsony, ha nem. Ő nem tudhatja. Mint ahogy azt sem, hogy anya az éjjel egykor feküdt, mert azt a madártej-szeletet csak meg kellett csinálni. Mégsem lehet ünnep süti nélkül. Pedig apa nem is sütis. A babának pedig nem való madártej. Csakis anyatej.
No meg ott a fasírt. A sajtos-sonkás kiflik. A töltött káposzta, hatvan darab (anya elszámolta magát). S egy kis padlizsán. És utoljára, fogmosás előtt még az őzhúst is megforgatta a páclében. Naponta kétszer forgatni kell, ezt írta a recept. De ezt már csak úgy, félálomban.

Szóval hatkor beindul az élet. Apa még munkában. Hiába ígérte, siet haza, most mégis fogorvoshoz kell mennie. December 24.én reggel kilencre. Sürgőségileg. De azért siet haza.
Anya kicsit elszontyolodik. Ebbe a napba annyi minden bele kell férjen. S mindennek tökéletesnek kell lennie. De miért is? Pedig olvasta, pont a napokban, hogy nem a lényegtelen a lényeg. Nem a sok fogás, a díszítés, a karácsonyfa. Hanem a szeretet. A Születés. A Jézus születése. És mégis. Nem tudja lerázni a kényszert, hogy mindennek tökéletesnek kell lennie ezen a napon. És mindennek bele kell férnie.
A gyereket tisztába kell tenni. A gyerek enni kér. Reggeli-babusgatni kell. Aztán reménykedni, hogy eljátszadozik kicsit egyedül. Mert a konyha szanaszét, a mosatlanok egymás hegyén-hátán. Porszívózni kell mindenhol. És mindenhol játékok. Mindenhol minden van.
Apa még délelőtt hazaér. Boldog, mert megmentették a fogát. Neki mára már van egy ajándéka. Anyának osztozni kellene apa örömében, ami a fogat illeti. De anya agyában cikáznak a gondolatok és kiosztja apának a feladatait. A szobáját szedje össze, csak ő tudja a dolgok helyét a szobájában. Ezért nevezik az ő szobájának. A karácsonyfát fel kell hozni, be kell állítani. Az autóból a cuccokat ki kell pakolni. Anya elfelejt osztozni apa megmentett foga feletti örömében. Pedig apának ez nagyon fontos.

Takarítás van ezerrel. A gyerek alszik, fél óra, az jó lesz, egy fél órába sok minden belefér. A nappaliban már rend van, a konyhát fel kell törölni, a fürdőt is, sosem lehet tudni...talán betoppan valaki. De hát ki? Szívünknek kedves emberek mind messze vannak. De hát ha mégis, sosem lehet tudni. A fürdőnek tisztának kell lennie. S már fel is kelt a gyerek, állapítja meg csalódottan anya. Legalább már tiszta a ház, emeli ki a pozitív oldalát apa.

Aztán valamikor ebédelni is kell. Mért ne lenne már az ebéd ünnepi? Gyertyával, díszterítékkel, talpaspohárral. Apa örül a jó étkeknek és puszit ad anyának. A baba nézi és csodálkozik rajta. Aztán ő is enni kér. Ennyit apa és anya közös nyugis december huszonnegyedikei ebédjéről. Apa eszik, anya etet. Bébiétel a gyerek feje tetejétől a talpáig és körülötte minden. Ennyit a konyha tisztaságáról Aztán kopogtatnak. Apa torkán megakad a falat.
A szomszéd a két hiperaktív gyerekével. Ajándékot hoznak s sütit. Akkor most muszály behívni őket. Megkínálni. Pedig még annyi minden hátra van.
Eltelt egy óra. Tányérok, poharak, szalvéták a nappaliban...A díszpárnák szanaszét, a függöny félrehúzva, a fiúk összevissza rohangásznak...ennyit a nappali tisztaságáról. S még mindig itt vannak. Azt mondják, ráérnek, csak négytől van programjuk. Apa kijön a babával a konyhában  matató anyához. A vendégek egyedül maradnak. Hátha észbe kapnak. Hátha elmennek. Így anya. S valóban elmennek. Működött. Anya elfeledkezett a vendégszeretetről.

A gyereket újra tisztába kell tenni. A gyereket le kell fektetni. Anya altat, apa alszik. Gyerek alszik.
Anya hagyja apát aludni kicsit. Elvégre dolgozott az éjjel.
Egy újabb fél óra csend. Elpakolás az ebéd után. Elpakolás a vendégek után. Áfonyaszósz. Őzhús kikerül a pácból. Húspotyolás. Apa felkel. Gyerek felkel.

Apa rászánja magát és beáll angyalnak. Hozza a fát. Mondja, jó, hogy van porszívó. Ezt úgy, bíztatólag. Mert mindenhol tűlevél. Másként nem lehet angyalkodni. Ennyit a nappali tisztaságáról.
Anya-baba átvonul a konyhából apával angyalkodni. Együtt fát díszíteni a baba első karácsonyán. Mert így tökéletes. És anyának ez fontos.
Éneket kellene próbálni az esti kántáláshoz. Apa még nem vette fel hozzá a zongorajátékot. Azt mondja, 20 perc s megvan vele. S énekelhetnénk fadíszítés közben. S akkor még tökéletesebb lesz. Addig a fadíszités szünetel. A gyereket tisztába  kell tenni, ünneplőbe kell öltöztetni.
Anya fürdik. Valahogy meg kell szabadulni a fasírt szagától. Baba kis rénszarvas ruhában unatkozik a hintaszékében. A zuhanyfüggöny mögül anya kukucskálósat játszik a babával. Meg mondokázik. Meg minden. Csak ne sírjon a gyerek. Apa még mindig zenél. Azt mondja, a szomszéd gyerekei mindent átállítottak, több lesz, mint 20 perc.

Anya folytatja  a fadíszítést...baba a színes égőket szopogatja. Megtépi a fát. Őzhús sül a lerben. Apa még mindig zenél. Még mindig nem tökéletes. Mert apa perfekcionista. A fa kész. A hús kész. Apa is kész. Húsz perc helyett két óra. S oda a közös fadíszítés. Apa énekelni akar. Gyakorolni. Gyerek lefeküdni akar. Zsémbelődik. Anya szomorú a nem-közös fadíszítés miatt. Altat. Apa csendben inget próbál kihalászni a szekrényből. Sikerül megtalálnia az egyetlent, amelyik vasalatlan. Másikat kell hozni. Emiatt a gyerek felkel. Nem akar visszaaludni. Apa mérges az ing miatt, baba nyűgös a tíz perc alvás miatt, anya kibukik. Inget vasal. Sír. Mert apának nem volt fontos a közös fadíszítés. Mert apa perfekcionista és a 20 perc 2 óra lett. S pedig még annyi mindent kellett volna. Fényképezkedni a fa mellett, elvégre ez a baba első karácsonya. Ajándékot bontogatni. Sír, mert apa nem érti őt. Nem tudja, hogy mi teszi boldoggá. Nem is gondolkodik ezen. Apa a vasalóasztal mellett állítja, hogy most márpedig gondolkodik. És megöleli az inget vasaló síró anyát. A könnycseppek az ingen vasalás közben hamar felszáradnak.

A fotókon anya még nem lehet rajta, mert piros a szeme a sírástól. A baba az égőket tépi le a fáról, szopogatás céljából. Apa fotóz. Anya elsminkeli a piros szemeket. Elkészülnek a fotók az első meghitt karácsonyról hármasban.
Most már tényleg kellene gyakorolni azokat az énekeket. Apa, anya énekel, baba ordít. Anya tisztába tesz (éneklés közben), baba ordít (pelenkacsere közben). Anya altat. Gyerek ordít. Anya megint kibukik. Pedig tudja, a tegnapi oltás mindent megmagyaráz. Apa altat. Gyerek ordít. Anya sír. Aztán anya altat, apa asszisztál. Gyerek elalszik.

Vacsorázni is kellene valamikor. Most végre, nyugodtan, kettesben, szentestén. A három napig pácolt, két órát sütött hús száraz, ehetetlen. Az íze amúgy jó lenne, de ehetetlen.  Még jó, hogy van másik változat is belőle. Anya kisüti a B tervet. Olajszagú lesz. Ennyit a fürdésről. Leülnek enni. Megcsörren a telefon. Apa felveszi. Kihül a hús. Apa bánja, hogy felvette. Ennyit a tökéletes vacsoráról kettesben, szenteste.

Énekgyakorlás. Anya szkeptikus. Ezek a németek nem értik ezt- mondja. Csak furának fogják találni. Apa bizakodó és elszánt. Biztosan tetszeni fog a szomszédoknak. Gyertyagyújtás. Indulás kántálni babyphonennal. A szomszéd lakóházban nincs jel, sietni kell. Meglepődnek. Örülnek. Látszik a csillogás a szemükben. Ők is velünk énekelnek. Elmagyarázzuk, hogy ez nálunk, odahaza, mindig része a szentestének. Csodálkoznak, helyeslik. Velünk énekelnek. Pedig azt mondják, nem hisznek amúgy. Meg hogy a karácsony nem sokat jelent nekik. Anya belátja, hogy apának igaza volt. Mármint a kántálással kapcsolatban.

Aztán sietés haza. Ajándékok. Anya túl szép és túl drága ajándékot kap. Nem érdemli meg. Mert nem örült apa megmentett fogának. Mert nem volt vendégszerető a vendégszeretetet próbára tevő vendégekkel. Mert nem értette meg, hogy apának mi a fontos. Mert megint kibukott, pedig egész végig arra koncentrált, hogy nehogy kibukjon. Mert nem volt türelme a babához. Mert szkeptikus volt a kántálással kapcsolatban. Mert mindent tökéletesnek akart szentestén és elfelejtette a lényeget:  "Közben a város zsibong, észre sem véve, hogy Isten meglátogatta bolygójukat. A fogadós el sem hinné, hogy az előbb Istent küldte el a hidegbe. Az emberek kigúnyolnák, aki azt mondaná nekik, hogy a Messiás fekszik egy tinilány karjában falujuk szélén. Túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy egyáltalán fontolóra vegyék ezt az eshetőséget. De azok, akik akkor éjszaka nem vették észre a Felség érkezését, nem gonoszságból vagy rosszindulatból tették. Nem, csak azért nem vették észre, mert nem keresték őt." Max Lucado

Ezt olvastuk valamikor a babaetetés, ebéd és a vendégek érzekése között sietve, félfüllel, félszívvel.

Remélem, a facebookon megjelenő sok karácsonyfás, ünnepi asztalos, mikulássapkás, hóeséses, mosolygós, kellemes-ünnepeket-kívánós páros-családi kép mögött sokkal szebb, Kisdedkereső és Őt megtaláló december huszonnegyedikék és huszonötödikék rejtőznek.

Áldott ünnepeket mindenkinek!

Itt vagy velem, mint egy új remény ♥

"Vártalak, álmaimban láttalak,
mindig tudtam, pont ilyen lesz az enyém,

egy kedves kis szöszi legény...

Hívtalak, a neveden hívtalak,
 akkor is, ha még álom voltál csupán és 

a remény ködfátyolán épp hogy áthatolt a fény...

Boldogság táncol a bölcsőd peremén,
tudtam, hogy így lesz, terád vártam én..." 

Friderika: Vártalak

Gott, wo bist du?

---változások s változó napok...kívül-belül...önmagamnak is idegen---

Merre, merre vagy?

 

Reményik Sándor

                    Gyógyíts meg!

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Nézd: elszárad a fám,
A testem-lelkem fája…
De épek még a gyökerek talán.
A tompa, tunya tespedés alatt,
Gyökereimben: érzem magamat,
És ott zsong millió melódiám. 

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Hiszen – nem is éltem igazában.
Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,
Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:
Rólam gondolt roppant gondolatod
Torz árnyékaképen.
Egy kóbor szellő néha-néha
Valami balzsam-illatot hozott.
Akkor megéreztem: ez az élet,
S megéreztem a Te közelléted, –
S maradtam mégis torz és átkozott.

Én Istenem, gyógyíts meg engemet.
Én szeretni és adni akarok:
Egy harmatcseppért is – tengereket.
S most tengereket látok felém jönni,
És nem maradt egy könnyem – megköszönni.  

 

Hó és hónapok

    Azt írja, 7 hónap.
7 hónapja nem írtam semmit ide. Ez hosszú idő. Hét hónap alatt elméletileg nagyon sokminden történhetett volna. Ha. De nem.
Azon gondolkodom most, hogy írónak lenni nehéz lehet.
Ha én most írással kellene megkeresnem a kenyerem, hét hónapja egy banim sem lenne. Éhezhetnék rendesen. Az is lehet, hogy már beálltam volna hóseprőnek :)
Így legalább éhezni nem éhezem. Azaz hogy igen, de másképpen.

....Írni nem is olyan könnyű. Sőt, egyre nehezebb. Egy olyan képesség szükségeltetik hozzá, ami nem mindig van kéznél, de ha kéznél is van, megkoptatja az idő. Nyitott szem kell hozzá. A részletekre való odafigyelés. A jelek megértése. A kutakodás, a mélybe ásás. A titkok felfedezése. Az egészen apró dolgok örömei. Egyszerűen annak a tudata, hogy minden, minden túlmutat önmagán és jelent valamit. Üzen valamit. Ezt az üzenetet kell(ene) türelmesen kutatni, megérteni és megfogalmazni. Önmagamnak vagy másoknak. Neked, talán.
    Félek, hogy elveszítem ezt a képességem. A világra nagyszemekkel rácsodálkozó gyermek, az élményeket és érzéseket felfokozottan átélő buta kis serdülő, az összegyűjtött puzzle darabokat egymáshoz illesztgető, dolgokat helyretevő fiatal...és aztán mi?  Szürke hétköznapokba, újra és újraismételt gondolatokba, jelentőségvesztett szavakba belefáradt felnőtt? EZ lennék? EZ leszek már?
De jó lenne másképp...! Ki szeretném tágítani ezt az összeszűkült világot. Szétfeszíteni a korlátait. Szállni hagyni újra a képzeletet. Irreálisan szép álmokat szőni aranyszínű remény-szálakból.
Mint egy felfújt színes lufi, amelyik sokáig szállt, nagyon sokáig, de léket kapott, összezsugorodott és egymáshoz tapadtak falai. Így tapadtak körém a napok, hónapok, így szorul rám az élet.
És írni nehéz így Minden szó elcsépeltnek tűnik, minden gondolat közhelynek, minden érzés réginek. Vajon ezt jelenti felnőttnek lenni? Amikor már minden érzés ismerős, minden gondolat a régi, akkor felnőtt vagy már?

    Az utóbbi 7 hónapban sokat menekültem a csendtől. És már olyan régóta menekülök előle, hogy már vágyni kezdtem utána. Ma is.
Csak hull és hull és szakad a fehér hó, mint a hintett porcukor, úgy lep be mindent, csúnya régi tömbházakat, autókat, fákat. Az utcán hóemberek tipegnek. És megül ez a fehér puhaság mindenen, a gondolatokon is, csendet varázsol és elsimítja az összekuszált gondolatokat is. Csend van és a csendben kavarognak a hópelyhek. A legnagyobb próbatétel teljesen egyedül és csendben lenni. És félelem nélkül beszélgetni önmagaddal. És Vele. Mert még mindig tudod azért, hogy olyan nincs, hogy teljesen egyedül.


Nos, mint írtam, semmi egetrengető nem történt az elmúlt időszakban. Ugyanaz a lakás, ugyanaz a munkahely, ugyanazok az emberek (nagyjából), ugyanaz az élet.
De hiányzik az írás. Az önmagammal szembesülés. És társratalálás a megélésekben. Hogy tudjam, nem csak én érzek így.
Van néhány gondolat is, ami kikívánkozik belőlem. Rólunk, emberekről. Hogy mennyi figyelmet igénylünk. És az elvekről, amelyek beporosodtak. Idejétmúlt elvekről. Néhány gondolat a gyerekekről. Meg aztán néhány nagyon tutti recept is, élő alanyokon letesztelve, ami megosztásra vár. :) Lenne mit írni. És amíg hull a hó és csend is van egy kicsi, talán megfogalmaznám őket. Legalább úgy magamnak. Hátha újra magamra találok.
És talán azok is örülni fognak, akik kérdezték, hogy miért nem írok. Talán talán :)


"Minek örüljek?" – kérded.
Annak, hogy élsz, hogy vagy, hogy halhatatlan vagy. Annak, hogy jólesik a friss víz, a kenyér, az eső és a meleg nap. És a hó, és a jég, és annak, hogy erős vagy, és ha holnap mindenedet elsodorja az ár, akkor is képes vagy összeszedni magad. Ha kell, a semmiből. Annak, hogy a végtelen égbolt van a fejed felett - és azon túl, amit szemmel már nem látsz, ott a hazád."
Müller Péter 

képek: januári kiruccanás a kolegákkal. mert ilyen is kell :)

Birsképű Hercegek és Szerelmes Hercegnők

Volt egyszer egy Mari nevű szekrény. És ebben, egy lyukas cipőben, bujdosott a Birsképű Herceg.
-Ki szeret engem? Senki- sóhajtozott.
-Ki gondol rám? Senki.
-Ki mondja nekem "kedves, kedves, kedves"? Senki.
Egy nap levelet kapott: "Kedves Birsképű Herceg! Csak rád gondolok. Szeretlek."
-Tréfa- gondolta a Birsképű Herceg és még jobban sóhajtozott és még jobban elbújt a lyukas cipőben.
De másnap megint levelet kapott: "Nem tréfa."
-Nem?- gondolta  a Birsképű Herceg. És ahogy ezt gondolta, már meg is kapta a harmadik levelet: "De nem ám!"
   Akkor a Birsképű Herceg előjött a cipőből, hajóra szállt és elhajózott. Bejárta az egész világot, járt Kínában, Indiában meg Párizsban, hiába. Aki a levelet írta, azt sehol nem találta.
-Sehol nem találom- mondta végül, hajóját lehorgonyozta és mászott volna vissza a lyukas cipőbe.
De akkor megint kapott egy levelet: "Itt vagyok."
Körülnézett a Birsképű Herceg és meglátta a Szerelmes Hercegnőt- ült a szekrény sarkában, a kezében toll.
Itt vagyok- mondta a Birsképű Herceg. -Végre- mondta a Szerelmes Hercegnő. -Épp elfogyott a levélpapírom.                                                                                                        
                                                          (Mosonyi Alíz: Szekrénymesék-részlet)

(gyerekkorom egyik kedvenc meséje...a Mari nevű szekrényben elég sokan laknak még, van ott boszorkány, macskapofájú  ördög, rózsaszín gumimalacok, moly-nénike, lekváros bukta meg sovány kisegér...mégis, az összes közül a Birsképű Herceg és a Szerelmes Hercegnő a kedvencem..és időnként elmerengek rajtuk, a lyukas cipőn és a levélpapírokon...Úgy érzem túl sok magyarázatra nem szorul ez a kis szekrénymese. Meg különben is, magától beszél...s talán mindenkinek valami másról.
   Vannak mesék, amelyeket rég magunkkal(ban) hordozunk...és a mesék, amelyekhez ragaszkodunk, rólunk árulkodnak...rólunk mesélnek. Én is viszek egyet magammal, át a rohanó éveken és benne viszek egy gyerekkori álmot, vágyat; ki tudja meddig még, talán egy életen át.
Hmm...vajon hány Mari nevű szekrény van a világon? És vajon hány Birsképű Herceg sóhajtozik és hány Szerelmes Hercegnő ír ma szenvedélyes leveleket, odakint, a tücsökzenés éjszakában? Jó éjt nektek, Birsképű Hercegek és Szerelmes Hercegnők! )

És valóban...mindig búcsúzunk.

Hársfaillatú levegő...éjféli csend.
Cipőim a kezemben, ma mezítláb megyek haza...sápadtfényű utcai lámpák fényében, talpam alatt a meleg járdák még egy kicsit a nap tüzéről mesélnek. Aztán elalszanak ők is...a járdák is, a hársfák is...
Vonatfütty kiabál bele az éjszakába. Nem tudom pontosan, hogy hozza-e vagy viszi a gondolataimat. Mert a gondolatok mindig utaznak...ma éppen a vonatfüttyel.
Igazából sajnálom is...de jó volna őket örökre megtartani...úgy szeretném egész életem sorokba önteni... mindent mindent kiírni magamból. Írni, mert minden leírt gondolat szembesülés önmagammal és minden szembesülés, minden felismerés feloldozás, nem teher többé, sőt, egy lépés talán a megoldás felé...
   Számomra talán ez az egyetlen módja annak, hogy rendet tegyek gondolataim összekuszált gomolyagában és kiderítsem, hogy hogyan tovább. Persze, ez időigényes feladat és korántsem jön olyan könnyen és egyértelműen, mint ahogy azt elképzelné az ember...valahogy olyan társadalomban, olyan körülmények között élünk, ahol érzékszerveinket folyton leköti valami...a ketyegő óra, határidőnaplók zsúfolt bejegyzései, színes reklámplakátok, száguldó autók zaja, dübörgő zene, kirakatok, pékségek illata, elsuhanó hölgyek parfümjei (az urakéról ne is beszéljek :) )...és még mennyi mindent sorolhatnák.
 Csodálkozzam hát, hogy gondolataim színére, zenéjére, illatára nem marad sem időm, sem energiám, sem józan idegsejtem? Inkább nem csodálkozom. Mert ehhez először is csend kell. És csend, az nincs.
Mégis van néha egy egy gondolat, ami annyira erős és annyira meg akar születni, hogy áttöri a mindennapok zajdzsungelét és csak azért is, életre kel.
No, néha azért mégis megvárja, hogy a levegő hársfaillatú, az este hűvös és az aszfalt meleg legyen...
Ma a vonatfütty döntésekről mesél. Egészen kicsi és egészen nagy döntésekről. És arról, hogy minden döntés egyszerre teljessé és beteljesületlenné tesz Fura egy paradoxon.

• Epres fagyit vettem a karamelles helyett...az epres fagyi jó, de vajon most az egyszer nem lett volna jobb a karamelles?
• Piros ruhába indultam el ma, mert szeretem a pirosat...de vajon a világoskék most az egyszer nem állt volna jobban?
• Filmfesztiválon jegyet vettünk egy filmre, amit több tíz közül választottunk ki és szerencsére meg is érte...de vajon mi van a többi több tízzel? Azok vajon nem pont ugyanilyen jók lettek volna?
• Több, mint egy félévvel ezelőtt újszülöttgyógyászatot választottam... és az újszülöttgyógyászat tetszik nekem...de vajon a gyerekgyógyászat nem tetszett volna? 

Szakmát, lakótársat, várost, közösséget, életformát választottam...de vajon egy másik szakma, egy másik lakótárs, egy másik város, egy másik közösség, egy másik életforma milyen lett volna? Nem lett volna jobb?
Életünk minden perce egy döntés. Minden egyes napunk a felkeléstől a lefekvésig. Van, amelyik egészen tudatos, más pedig teljesen észrevétlen. Azt tudom, hogy a rossz döntéseim mit visznek el az életemből és mit hagynak maguk után...de mi a helyzet a látszólag jó döntéseimmel?
    Meleg kavicsokon botorkázok és kinevetnek a csillagok...minden nap meghalunk egy kicsit. Minden döntésünkkel meghalunk egy kicsit. Mert két jó közül egyszerre mindig csak egyet választhatok. Sosem kettőt. Örülök a jónak, ami az enyém lehet és eltemetem azt, amiről lemondtam. Ami még lehettem volna.
Aztán van olyan is, hogy nincs választásom. Csak egyszerüen el kell engednem valamit/valakit. Senki sem kérdi meg, hogy akarom-e. Ami tegnap az enyém volt, ma már messze van és elvitt belőlem egy részt, amit soha vissza nem kapok. S így halok meg lassan, naponként, egy egy kicsit, részletekben.
Valahogy mindig elveszítünk valamit...és életünket végigkíséri egy észrevétlen üresség-érzés a dolgok miatt, melyek sosem lesznek vagy már nem a mieink. Az ürességről mesélt már a vonatfütty nekem...ma csak azt súgja, hogy amivel ezt az ürességet betölteni akarom, attól előbb utóbb mindig búcsúzni kell.
   Nem érzem igazságosnak ezt. Ad és elvesz? Ajándékoz és visszakér? (Isten az, ki más...nyilván).
És még ez is kegyelem.
Felkészülés talán...felkészülés a pillanatra, amikor valóban, teljesen és nemcsak részletekben kell majd elengednem mindent. És ezt a pillanatot te is, én is, mindannyian átéljük majd...
Talán...talán ha eleget gyakorlom az elengedést, az a pillanat nem ér majd felkészületlenül és nem fogom majd megfosztva, kirabolva érezni magam.
A naponkénti kis halálok célja nem a végső üresség. De sokmindent ki kell takarítani, el kell engedni és ki kell hajítani ahhoz, hogy egy valaminek helye legyen odabent. És amikor majd végül a legüresebb leszek, amikor minden földi dolgot, az éjszaka csendjével, a hársfák illatával, a meleg kavicsokkal együtt el kell engednem majd, mégis akkor leszek a leggazdagabb. Akkor lesz meg mindenem és akkor fog csordultig telni a bennem tátongó üresség. Semmim sem lesz mégis mindenem meglesz. Micsoda paradoxon...
Valóban, mi mindig búcsúzunk...

Szivárványkergető

"Önmagadnak teremtettél minket és nem nyugszik a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik tebenned"  (Szent Ágoston)

   Ennek a történetnek mi vagyunk a szereplői. Én és te. Mert annyira hasonlítunk.
Képzeld el, a történet kedvéért, hogy egyetlen egy vágy, egy nagyon erős vágy él bennünk.
Hogy honnan jön, mióta él bennünk és miért van az ott...nem tudjuk. Valójában amilyen erős, épp annyira megfoghatatlan számunkra. Annyiszor és annyiféleképpen megpróbáltuk már szavakba önteni...
   Ma nevezzük csak szivárványnak. Színes, távoli, végtelen és megfoghatatlan... szivárvány.
És nagyon vágyunk rá. Vágyunk rá, ha jövünk, ha megyünk, az utcán és a házban, irodákban és autobuszon, takarítás közben és regényt olvasva, nyárban és télben, ébren vagy álmodva.
Furcsa egy érzés. Egyrészt azért, mert  nem tudjuk, hogy mi, mégis tudjuk, hogy ott van. Nem tudjuk honnan jött, mégis érezzük, hogy visz, hajt valahová. Minden bennünk, a gondolatok, a szavak, tettek, minden arról árulkodik, hogy te is, én is és ők is, mi mind csak egy dologért élünk: hogy megtaláljuk a szivárványt.
Mi, itt mindannyian szivárványkergetők vagyunk.
Csak lehet te még nem tudod. De én igen. Én tudom, hogy minden erről szól.
Mert kerestem halkan, csendben, kerestem zajban, kerestem sétálva és kerestem futva, könnyek közt és kacagva, fogalmak, tágyak és élők között és ha tudnád, mennyi helyen és mennyi mindenben kerestem már.
Néha csak egy egy színt találtam meg belőle...felvillant ribizlibokrok és legelők zöldjében, orvosi köpenyek hófehérjében, barátok zöld, barna és kék szemében vagy rózsaszínű babacipőkben. Láttam ezeket a színeket és szaladtam feléjük, mit sem sejtve, hogy nem fogok célba érni...mert a zöld, a fehér, a kék, a barna, a rózsaszín önmagában még nem szivárvány.
Aztán volt színkavalkád is, sok sok szín keveréke...ott volt a szerelem. Ó, a szerelem igazán csalóka volt.Messziről teljesen úgy nézett ki, mint a szivárvány...és közelebbről is. Elidőztem mellette. Nézegettem. És aztán rájöttem. Rájöttem, hogy ez sem az, ez sem a szivárvány.
Ne kérdezd, honnan tudtam, ha még sosem találtam rá a szivárványra. Egyszerüen csak éreztem. Tudom, hogy te is érzed.
Én akkor hirtelen nagyon fáradtnak és csalódottnak éreztem magam. Azt hittem, hogy becsaptak és becsaptam magam. Hogy nem is létezik olyan, hogy szivárvány. Hogy az a vágy, amit itt bent érzek, nem is igazi és csak unalmamban szülte a képzeletem. Vagy ha mégis létezik, sosem találom meg.
Azt mondtam, ennyi volt, köszönöm, én már nem foglalkozok veled. Te nemlétező, színes, elérhetetlen idegesítő valami! Elfelejtelek és kész.

   Megyek az utcán....szembejönnek velem emberek. Van, aki fáradt szemekkel rámnéz és halad is tovább...van, aki magát nézegeti a boltok kirakatában. Olyan is van, aki arra koncentrál, hogy minél kecsesebben lépegessen a magassarkujában. Más meg őt nézi. Van, aki semmit sem lát, csak rohan. Mások üres szemmel bámulnak a nagyvilágba.
    Ha elég bátor lennék, megkérdezném tőlük: tudjátok-e, hogy ti is szivárványkergetők vagytok? És ha igen, tudjátok-e, hogy merre van  a szivárvány? Vagy ti sem foglalkoztok vele? Megelégesztek egy egy színnel? A félboldogsággal? Egyáltalán tudjátok-e, hogy mi után szaladtok? Hogy mi az a vágy, ami álmotokban is kísért benneteket és egyetlen percig sem hagy pihenni?
   És ha igazán igazán bátor lennék, belekiabálnám a nagyvilágba: én tudom, hol van a szivárvány!
Sőt, azt is tudom, mi a szivárvány. Vagy inkább, hogy ki. Ez egy olyan nyilvánvaló titok, amit ma sem értem, hogy miért pont én tudhatok. Egy titok, ami olyan logikus és olyan egyértelmű, mégis olyan kevesen tudjuk.
   Az az igazság, hogy én már régóta tudom. Még mielőtt álszivárványokat kergettem volna...csak nem akartam elhinni. De ma már hiszem. Néha a józan eszemmel, máskor meg a szívem sok sok érzésével.
Mikor mi szükséges ahhoz, hogy tudjam: én, Imola, így, mindenestül, ahogy vagyok, akaratommal, vágyaimmal, képességeimmel, makacsságommal, félelmeimmel, butaságaimmal és az egész bagázzsal együtt Isten terve és életre vált elképzelése vagyok.
Sőt, ami még ennél is több: az egyetlen ok, amiért megalkotott: hogy legyen, akit szeressen.
Annyi mindent helyretett az életemben ez a felismerés. Nem azért alkotott meg engem, hogy legyen kinek parancsolgasson, legyen kit irányítgasson vagy legyen kin szórakozzon, amikor éppen az emeletes marhaságokat csinálom. Nem.
Isten maga a Szeretet. De szeretet önmagában nem létezik. Csak akkor, ha van aki és van akit szeressen. A Szentháromság tökéletes kapcsolatában megértem, hogy Isten szeretet. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek tökéletes szeretetkapcsolata. De Istenben tovább- és túlcsordult a szeretet és megalkotott minket, hogy ránkcsorogjon . Hogy legyen kit szeressen.
Bármennyire hihetetlen, ez nekem olyan logikusnak tűnik. És olyan boldogsággal tölt el.
Boldog vagyok, mert:

• Tudom, hogy a vágy, az égető vágy, amit magamban hordok, nem a sikeres orvosi szakma, nem a saját lakás, nem a kiegyensúlyozott élet, nem a sok barát, nem a mások elismerése, nem is az elfogadás és ráadásul még a szerelem, a házasság és a sok gyerek sem.

Szivárványkergetésünk oka egészen más. Isten úgy alkotott engem és, hiszed vagy sem, téged is, hogy örökké vágyjunk utána. Túlcsorduló szeretetből alkotott engem, önmagának, hogy szerethessen. Ez az életem értelme és célja. Próbáltam máshol keresni célt, de nem találok.

Hiszem, mert megtapasztaltam, hogy semmilyen emberi szeretet nem fog úgy betölteni, hogy ne vágyjak mindig valami többre.

Ha valaha is igazán őszinte voltál magadhoz, tudom, hogy te is így érzel. Mindig valami több kell. Jöhet BÁRMI, soha nem lesz elég. Nekem biztos nem. De tudom neked sem.

Letagadhatjuk, kimagyarázhatjuk, dacolhatunk a felismeréssel...de ez semmit sem változtat azon, ami ott bent, a szívben van.

• Ezen érdekes felfedezésem tükrében lépésről lépésre értékelődik át életem, mindennapjaim és ami a legfontosabb, kapcsolataim. Haragudtam Istenre, amiért miatta le kell mondani szivárványszínnel kecsegtető dolgokról. De vajon mindaz, ami a szivárványra emlékeztet, nem pont tőle kapta-e a színét?

S mivel valaki sokkal szebben és tisztábban el tudta mondani ennek a lényegét, idézem most inkább őt:

   "Isten számára teremtettünk. Szeretetünket csak olyan halandó kedves érdemelhette ki, akiben valamelyest Isten szerető nyájassága, szépsége, bölcsessége és jósága nyilvánult meg. Nem arról van szó, hogy túlságosan szerettük őt, hanem hogy nem értettük meg egészen, mit is szeretünk benne. Isten nem fogja azt kérni tőlünk, hogy cseréljük fel a kedvest, akit már olyan jól ismerünk, egy Idegenre. Ha majd megpillantjuk Isten arcát, tudni fogjuk, hogy mindig is ismertük ezt az arcot. Legtisztább földi szeretetünk minden pillanatában jelen volt, mint ok, megtartó erő és mozgató. Igaz szeretetünk még itt a földön is sokkal inkább volt az Övé, mint a miénk, s csak azért lehetett a miénk, mert az Övé volt. A Mennyországban nem fogunk azon aggódni, hogy szeretetünk földi tárgyaitól el kell fordulnunk. Először is azért, mert akkor már elfordultunk tőlük, a képmástól az Eredeti felé, a pataktól  a Szökőkút felé, a teremtményektől, akiket Ő tett szeretetreméltóvá, az Igazi Szeretet felé. Másodszor pedig azért, mert mindezeket megtaláljuk Benne. Azáltal, hogy Istent jobban szeretjük, őket is sokkal jobban fogjuk szeretni ."  (C.S. Lewis: A szeretet négy arca)

Ha elég bátorságom lenne...belekiabálnám a világba, hogy az üresség, ami lelkünkben van, Istent várja és addig nem lesz békessége, míg Őt meg nem találja.

 

Mi mindannyian szivárványkergetők vagyunk és nemhiába. Mert van Szivárvány és vannak színei, amelyek beragyogják a világot. Szemedbe nézek és Rátalálok.