"Csipkebokor altatója ringat tarka lepkét,
holnapra a dallama már széllel szálló emlék, széllel szálló emlék."
Alma együttes: Erdőmélyi álom

2011. február 7., hétfő

Csodák nekem...

-"Írjál még blogot..."
-"Jó, de miről? Adj egy ötletet..."
-"Azt te kell tudjad...az életedről, mindig arról szoktál."

Nos, az életem... az minden nap 6 óra 15 perckor kezdődik...legalábbis ilyenkor már érzem, hogy kezdődik...mégpedig úgy, hogy borzos a hajam, gyűrött a párnám, újra megígérem, hogy kihajítom a telefont, ha még egyszer megszólal, de épphogy befejezem magamban az ígérgetést, a lakótársam repül lefele az emleteságyról. Ezen mindig elcsodálkozom, hajnali megvilágosodott állapotomban...mármint ezen a Duracell-nyuszis jelenségen...
No de elcsodálkozni sincs sok időm: "Vigyázat, Imo, gyújtom a villanyt!" És akkor Imo magára húzza a paplant és a paplan alatt az Úrhoz fohászkodik: "Bölcsen megalkottad a nappalt és az éjszakát...de az utóbbi lehetett volna kicsit hosszabb..."
Hát ilyenek a  reggelek...morcosak, de aztán egy forró tea, egy pirítós és a Mai Ige mellett lassan felengednek. Csak vigyázni kell. hogy a kinti  -18 fok meg ne fagyassza újra...a kedvet, a szivet és a mosolyt...no meg a színeket.


 Mert a fagyos szívű emberek nem kedvencei az Úrnak...talán ezért rejt el minden napunkban legalább egy, de néha több apró csodát. Hogy megolvassza a szívünket és melegen tartsa, amíg jön a tavasz...és még annál tovább is.
  Az életemnek (újabban munkáséletemnek) megvan a kerete, a váza...hétköznapok száguldó menete.
És elcsodálkozom időnként: ilyen lesz ez már ezután? Fura megszokni ezt a pontos programszerűséget. Minden reggel 6:15kor...a következő negyven évben?
S akkor kicsit félek. A megszokástól, a rutintól, az előreláthatóságtól, a fásultságtól....mert példát láttam rá. Nem is egyet...
Nem nem, Isten szótárában nincsenek ilyen szavak. Még negyven év után sem. Mert neki megvannak az ellenszerei: örülni a mának, a percnek, az életnek.
  "Hanem örüljetek és örvendjetek azoknak mindörökké, a melyeket én teremtek" Ézs. 65:18
  "Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek!" Fil 4:4
Sokáig nem értettem, hogy lehet valakinek örömet parancsolni. Tessék örülni! Most azonnal! Vicces badarság, nemde?
És mégis. Most már értem.
Az öröm egy döntés. 
Az öröm nem egy olyan valami, ami tőlünk függetlenül jön és megy, ki és be sétál az életünkbe. Legalábbis nem így kellene lennie.
  Reggel várom a délutánt, hétközben várom a hétvégét, ittlétben a hazamenetelt, évközben a szabadságot, hónap elején a fizetést, hidegben a tavaszt, esőben a napsütést, magányban a társat és még mennyi mindent várok és várok...És azt mondom: majd akkor. Majd akkor leszek boldog, ha...., ha...., ha.....
Közben pedig futnak velem az évek, túl sok a "majd, ha" és elmarad az öröm. Elfelejtek boldognak lenni.

Nem akarok belefásulni. Nem akarok beletörődni. Nem akarok sem a múltban, sem a jövőben élni.

















Örülni akarok. Most. Pizsamában, pokrócba bugyolálva, forró teát iszogatva és gondolatokat irogatva...pont így, pont most.
Dönteni az öröm mellett.
Dönteni úgy, hogy észre akarom venni a napjaimba elrejtett csodákat.
  • Egy vadiúj aragáz kályha. Guggolni a sütő előtt és lesni, ahogy magasra nő benne a piskóta és a kibontakozik a vajas rétes.
  • Kedves barátokkal shaormát zabálni.
  • Dinókiállításra menni és örülni egy gyerek örömén.
  • -10 fokban korcsolyázni és fenékre zuhanni, kétszer is. Nevetni rajta, úgy igazán, jólesően.
  • Hideg délutánon puha pokróc alatt regényt olvasni...beleélni magam...
  • Levelet írni Istennek álmokról, tervekről, ígéretekről és megüzenni, hogy bízok Benne.
  • Új ifit fedezni fel és érezni, hogy mégiscsak jobb közösségben, mint egyedül...biztonságosabb.
  • Öcsitesókkal együtt lenni, együtt filmezni, Fellegvárba sétálni, fagyoskodni, teázóba beülni, lasagnát készíteni.
  • Barátnőt elkísérni mennyasszonyiruhát próbálni, meghatódni.
  • Éjszakai ügyeletben jópofa kolleganővel teázni, narancsot rágcsálni és kis betegek közt izgulni.
  • Gyógyítani. Úgy igazából.
  • Rozoga kis narancssárga autóval végigpöfögni a városon.
  • Segíteni valakin és érezni, hogy jót teszek.
  • Kedves barátnőt várni egy fagyos buszmegállóban. 
  • Dumálni, dumálni, dumálni...úgy igazán, csajosan. 
  • Kiönteni a lelkem, tanácsot kapni, és együtt nevetni
  • Meghallgatni és meghallgatva lenni.
  • Ablakból bámulni az éjszakába, sárgafényű utcai lámpákra és jólesően fáradtnak érezni magam.... 
Ezek csodák nekem. Öröm nekem.



 Az életem nem regény és nem hollywoodi story...tulajdonképpen olyan, mint bárki másé.
Nincs benne semmi rendkívüli, amit érdemes lenne leírni.
Mégis ezt teszem. Írok róla. Semmiségekről, hétköznapi dolgokról...kisebb és nagyobb csodákról.
Arról, hogy az öröm egy döntés. Hogy az örömet tanulni kell.
Hogy élni a jelenben kell. Boldognak lenni. Most, ma. Különben is, a "majd" az messze van és olyan bizonytalan...
Most elfogytak a szavak...időnként elfogynak...talán nem is véletlenül. Talán azért, hogy helyet hagyjanak a tetteknek is...mert az örömről nem elég írni. Az örömet megélni kell. Hát akkor megyek is, megélni...jössz-e velem?