"Csipkebokor altatója ringat tarka lepkét,
holnapra a dallama már széllel szálló emlék, széllel szálló emlék."
Alma együttes: Erdőmélyi álom

2010. február 25., csütörtök

Szabadság...

  Van egy gondolat, ami lehorgonyzott a fejemben...nem igazán tudom mit kezdjek vele, mert kifejezni úgy érzem , kevesek a hétköznapi szavak...könyökölök az ablakpárkányon és kilenc emelet magasságából bámulok a rohanó világra. Az életem újra lelassult...igen, újra összetörtek az álmok, de már abban sem vagyok biztos, hogy álmok voltak-e vagy csak hazugságok, amelyeket nagyon el akartam hinni...
   Kint minden lélegzik, kezdi átölelni a tavasz a világot. Bárcsak ne pont tavasszal történt volna...de már mindegy...az is mindegy, hogy miért történt...és mégis mindig a magyarázatot keresem...nem is én lennék, ha nem ezt tenném.
S eszembe jut a pillangó.
Ez itt a története, ahogy én képzeltem el:

Tavasz volt, olyan igazi, amilyenről fagyos téli éjjeleken álmodik az ember. A meleg körülölelte az elfáradt erdőt és halvány zöld foltok árulkodtak arról, hogy újra itt az Élet.
Minden, minden lélegezni kezdett. S a pillangó...hát igen. Azt hitte álmodik, amikor szűk selyemgubóját hátrahagyva, egy számára addig elképzelhetetlen világba megérkezett. Élete első s egyben utolsó tavaszát élte, de ő erről mit sem tudott. Csak azt tudta, hogy zöldek a mezők, ezer színben pompáznak a virágok, méz illatú a levegő és eső után  kiegyenesedik a fűszál. S tetszett neki nagyon.
Élni akart, és mindent kipróbálni. A létező összes virágra leszállni, a nap minden sugarát, a fák minden árnyékát megismerni.
Különösen szerette a hársfák illatát...gyakran repült arra, ahonnan a szél édes illatukat magával hozta.
Persze nem tudta, hogy azok hársfák, azt se, hogy egyáltalán létezik hársfa...de az illatuk úgy vonzotta, hogy egy nap elrepült megkeresni őket.
Lágy szellő vitte magával, ki az erdei tisztásról egészen a nagyváros közepébe, magas tömbházak közé. Nem tudta ugyan, hogy jó-e neki itt lenni és hogy visszatalál-e valaha, de vonzotta valami...a hársfák illata.
Ugye tudjuk, hogy a magas tömbházak között és kanyargós poros asztfalton a nap nem olyan fényes, az árnyékok is sötétebbek és a lágy szellő is hamar barátságtalanná válik? A pillangó nem tudta. S mire megtudta, már késő volt...eltörött ablaküvegek között találta magát, egy piros szőnyegen és körös körül csak falak, sehol az égbolt, amelyet annyira szeretett... Szárnyán összekuszálódtak a színek és képtelen volt megmozdítani őket.
Mondták már neki, hogy a pillangók keveset élnek, de hogy épp ilyen keveset? Neki még dolga van.Hisz még nem is találta meg az illatot...lecsukta szemét és visszaemlékezett rá.
  Ekkor jött ő. Borzos szőke lány, színes csíkos zoknival. Letérdelt mellé és tenyerébe vette. Vigyázott, hogy összegyűrt szárnyait és elmosódott sok sok színét ne bántsa mégjobban. Nagy, kék szemekkel nézett rá...mint az égbolt, gondolta a pillangó. És máris érezte, hogy bízik benne.
A kékszemű vigyázott rá. Zöld leveleket, vizet és még egy margarétát is hozott neki. Pont olyat, amilyen a tisztáson nőtt. És sokat sokat nézte őt. Néha még mesélt is neki...hétköznapokról, örömökről és szomorúságról...
Szemében elmerülve úgy érezte, a kék égbolt alatt repül és a nap sziporkázik fölötte.
Reggel, amikor elment , már alig várta , hogy visszajöjjön. Gyűlölte a falakat. És délután, ha visszatért, tudta, hogy először odajön hozzá és mindent elmesél neki, ami aznap történt vagy éppen nem történt. Örökké elhallgatta volna szavait.
Egyik nap a kékszemű egy üvegburával érkezett haza. A pillangó nem tudta, hogy az mire lesz jó. De aztán csak azon vette észre magát, hogy ezen keresztül látja a napfényeket és a kék szemeket.
Hmm, gondolta... jó. Így most már semmi sem árthat nekem. Már sosem sodor el magával a szél olyan helyre, ahová nem akarok menni.
Teltek a napok és a színek újra körökbe és csíkokba rendeződtek szárnyain. Gyűrődései kisímultak és érezte, repülni tud...örült neki és a kékszemű is örült, amikor látta, hogyan repdes az üvegburában. Jobban csillogtak szemei, mint valaha és a pillangó nagyon szerette ezeket a szemeket.
Aztán egyik éjszaka hársfavirág illatáról álmodott... reggel kicsit szomorkásan ébredt.
Máskor ezernyi színes virág várta csábító lengedezéssel...újra és újra a tisztásról és a lágy szellőről álmodott.
És minden reggel kicsit kedvetlenebb lett.
  A kékszemű nem értette mi történik. Néha arra ébredt éjszaka, hogy a pillangó teljes erejével vergődik az üvegbura alatt, nekiütközik az üvegfalnak és újra és újra próbálkozik.
Persze a pillangó erre nem emlékezett. Csak azt érezte, hogy szomorú és sehogy sem tud szabadulni a harsfavirágok illatának emlékétől. Szállni szeretett volna, szabadon, a kék ég alatt. Csak azt nem tudta, hogy vajon a ég kékjét vagy a kékszemek kékjét szereti jobban.
Végül, egy borongósabb reggelen a lány a megszokottnál is többet mesélt neki...és sokkal jobban gyönyörködött benne. Mintha örökre meg szeretné jegyezni. Mesélt neki az álmokról, a szabadságról, a szeretetről. Végül könnycseppek csordultak ki szemeiből. A pillangó még sosem látta őket. Mintha  eső esne a borús égből, gondolta. És úgy érezte, sosem tudná elfeledni ezeket a szemeket, amelyek ma kicsit inkább szürkék voltak.
    Az üvegbura lekerült, az ablak nyitva állt és csak áradt befele az esőre váró hársfák illatta...a pillangó belefeledkezett illatukba és már vitték is szárnyai...a kékszemű nézte és könnyezett, aztán elfordította fejét. Szeretni fáj, gondolta.
Élete legnagyobb csodáját viszont akkor élte át, amikor visszafordulva , az üvegbura tetején találta a szárnyait nyitogató pillangót. Közelebb ment, kinyújtotta kezét és az rászállt. Nem repült sehova, nem vergődött, nem volt szomorú.
S hogy miért történt mindez így? A válasz egyszerű. A pillangó döntött. Az ég kékje és a kék szemek kékje közül az utóbbit választotta...Mert igen, van tisztás, vannak virágok, van szellő és sok sok zöld...vannak pillangók, akikkel együtt lehet szállni és igen, van hársfavirág-illat. DE ő csak egy pillangó...az erdőnek , a rétnek , a napnak és a szélnek ő csak egy pillangó a sok közül. Viszont kékszemű csak egy van. Legalábbis neki. Csak egy borzos szőke, aki gondozza, mesél neki, aki gyönyörködik benne. Aki üvegburát vett neki és akinek ő A Pillangó. Tehát döntött: marad. Végül is a pillangók nem élnek sokat...csak egy tavasz, ennyi az egész. Egy tavasz és egy esély, amiért megéri elfelejteni a hársfák illatát.
          Ez a szabadság. Ez a szerelem.

2010. február 15., hétfő

Antoine de Saint-Exupéry: Fohász




"Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!
Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!
Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.
Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!
Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen – szavakkal vagy szavak nélkül – egy kis jóságot
közvetíthessek!
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!"

P.S. ...hogy ne várjak folyton csodákat...hogy ne akarjak egyből száz mérfőldet lépni...hogy tudjam, kitől és mitől lélegzem...hogy merjek kínok között növekedni...szeretni és másként viszontszeretve lenni...Uram, hogy tudjak semmit sem tenni...csendben, csendben, csendben lenni...

2010. február 7., vasárnap

"Játszadozunk, ölelkezünk, fogadkozunk, ígérgetünk..."

Ez a dal talán nem teljes egészében beszél rólam...de van benne valami, néhány szó, néhány hang, amitől együtt dobban vele a szívem...lehet a borús napok, a hideg, a fagy teszi...vagy egyszerűen  csak elmerengek azon, hogy vannak dalok, versek, gondolatok, tárgyak, amelyek nem az enyémek és mégis sokkal jobban kifejezik mindazt, amit érzek, ott, legbelül...
                       "(...) irigyen tisztelek költőt és festőt,
                              Ki helyettem mutatja meg,
                             Hogy mi lakik mélyen a szívemben."
                                   (Zorán-Valahol mélyen a szívemben)