Anya, én veled akarok meghalni!

   Este tíz óra...miközben a nap folyamán bukósisaknak használt tésztaszűrőket, világgá menős hátizsákokat és a nappaliban tomboló vihar miatt használt esernyőket próbálom nulla lelkesedéssel a helyükre pakolászni, azon gondolkodom, hogy a tegnap este ilyenkor különösen rosszul esett ez a tíz óra...az, hogy a napból nekem szinte mindig csak ennyi marad...éjszakai pár óra csend, ami nagyon kellene annyi mindenhez...a mosógép megpakolásához, a ruha-hegyek eltüntetéséhez, manikürhöz, arcpakoláshoz, fényképalbumok szerkesztéséhez, szakirodalom és gyereknevelésről szóló könyvek olvasásához, de legfőképpen a gondolataimhoz, a csendemhez, önmagamhoz. A visszataláláshoz önmagamhoz.
És sírtam, mert hetek (vagy hónapok) óta csalódással zárul a napom az elképzelt estékben, a "gyerekek alszanak" lehetőségében és abban, hogy ma végre lesz időm az igazán fontos és lényeges dolgokon gondolkodni és imádkozni és tervezni és megújulni holnapra. Ezek helyett rosszabbik esetben van benne két óra házimunka agyhalottan, ha még marad annyi fizikai energiám, jobbik esetben pedig két, kiütött felnőtt közös estéje, mely során lehetőleg minimális szellemi munka igényeltetik, de legalább szinten tartja a kapcsolatot (megszólalni is alig tudunk, de legalább összetartozunk, nem?)
A tegnap este egyik sem volt... csak egyszerűen alvás lett belőle, egy jó kiadós sírás után, azzal a igazi, mélyről jövő "belefáradtam az egészbe" anyai érzéssel a lelkemben. S aztán kezdődött a másnap. Azaz a mai.
   Dániel mostanában gyakran morcos és hisztis ébredés után s látom rajta, hogy már neki is nyomasztó ez a "minden nap ugyanolyan" állapot...Ezért a reggelt is az indította be igazán, hogy elterveztük/felsoroltuk, hogy mit csinálunk ma...Sok ötletem nekem sem volt, de a legközelebbi programpont, a melegszendvics készítése máris javított a hangulaton s aztán kezdtek belegördülni a napunkba a mostanában oly értékes jelentéktelen kis események...
Reggeli után általában ebédet szoktam előkészíteni s néha nagy a kísértés, hogy addig mesenézés legyen, de igyekszem ellenállni ennek, bármennyire is kaotikus sokszor így a főzés-sütés.
Ma közösen mostuk/pucoltuk meg a tegnap vásárolt pisztrángokat s ez egész jó mókának bizonyult, mert a halak nyálkásak voltak s minden kézből mindenhová kicsúszkáltak s ezenkívül a szájukat is tátogattuk s halpikkelyeket meg fogakat meg szúrós nyelvet tanulmányoztunk...Mindeközben pedig nehéz kérdések is elhangzottak:
"Anya, hogyan csinálják a halakat meghaltá?"
"Hát, csak rákoppintanak a fejükre és már kész is." (vagy mondtam volna azt, hogy egy kést szúrnak beléjük s felvágják őket? pffff)
"S ha sóznak egyet a fejükre, az már nem fáj nekik?"
"ÖÖöööö....."
Aztán volt még a délelőttben ovis táskával és esernyővel világgá menés duplán...legalábbis készülődés, mert nélkülem nem akartak végül világgá menni és inkább vihart játszottak a nappaliban...
"Anya, mi készen vagyunk, gyere, menjünk világgá." (Kabát, sapka, táska, esernyő mindkettőn)
"Máris jövök, csak befűszerezem a halat."
"Tényleg jössz te is? De jó, annak örülök, nélküled nagyon szomorúak lennénk a világban. Akkor megvárunk."
   Végül sikerült elindulnunk, de mégsem világgá, hanem sétálni...Az óvodáig, ahol a kerítésen festett plakátok üzenik a gyerekeknek, hogy hiányoznak az óvónéniknek s festett kövecskék hosszú sora próbálja a remény- és összetartozás érzését táplálni a gyerekekben/felnőttekben. Ezeket mind megcsodáltuk s fel is buzdultunk rajta: délután mi is festünk s elhozzuk a köveinket.
Közben azt is megtudtam, hogy előreláthatólag augusztus elsejéig tart majd az ovizárás nálunk s ettől aggódni kezdtem, hogy mi is lesz, júliustól vissza kell mennem dolgozni, Péter nincs is beszoktatva...S máris ellopta a jövő miatti aggódásom a jelenem...Pedig de nagyon nagy kincs ez most, hogy velük lehetek s nem mardos a lelkiismeret, hogy én szültem, más neveli a gyerekem hét napból ötöt...

   A déli alvás óráiban próbáltam minél több elintéznivalót belezsúfolni s amikor azt hallom, hogy "anya, gyeje!", máris idegeskedem, hogy mennyi mindent lehetett volna még tenni, ha kicsit tovább alszanak....Aztán az ébredezős, puha, kisgyerek-illatú összebújás, amikor még vissza-vissza alszik s közben mindkét kezével az arcomat simogatja hirtelen ráébreszt: újra engedem, hogy a tennivalók körül forgó gondolataim ellopják a jelen pillanat gyönyörűségét...

   Délután aztán megtörténik a kövecskék festése, a barát hiányon is sikerült enyhíteni kicsit, mert Dániel legjobb barátjának is festettünk egy meglepetés-követ s azt is elvittük s bedobtuk a postaládájába titokban...Dániel persze reménykedett, hogy majd kint lesz az udvaron s odaadhatja neki személyesen is és ezen reményének hangot is adott,  de nem jött össze a találkozás...s meg is sajnáltam szegényt...meg minden gyereket, akik az enyémekhez hasonlóan nem találkozhatnak társaikkal már a sokadik hete és csak mi szülők vagy a tesók vannak nekik játszótársul...

   Aztán autóztunk egyet kedvenc perecet is vásárolni vacsorára, hogy továbbra is fenntartsuk a "hétköznapi nagy események" sorozatát s én maszkkal az arcomon ugrottam be a pékséghez. Amikor a perecekkel felpakolva visszatértem az autóhoz, Dániel igencsak helyeselte a példamutató viselkedésemet:
"Anya, mostmár leveheted a maszkot. Nagyon ügyes voltál, hogy feltetted, mert látod, most nem kaptad el a vírust."
Ezek után nem maradt más hátra, mint a nap legrettegettebb programpontja, a lefekvés (nem tudom, csak nekem ennyire megeröltető?).
Sokszorosan elhangzott fenyegetés, hogy ha nem öltözöl/mosdol/bújsz ágyba/hagyod abba a rohangálást/fejezed be az üvöltözést, akkor nem lesz esti mese....Újra és újra elhangzó kérdés: Anya, felöltöztem pizsamába, lesz esti mese? Megmosdottam, lesz esti mese? Megnyugodtam, lesz esti mese?
Ha még egyszer megkérdezed, akkor biztos nem lesz! AAAaaaaaa.....
   Végül kicsivel nyolc után összejött a villanyoltás, én nagyon bíztam benne, hogy na ma, ma össze fog jönni, lesz én-időm, még nem vagyok nagyon fáradt...De anya tervez, gyerek végez...és hát  túl korainak bizonyult ez az időpont az alváshoz. Hiába feküdtem közéjük, rajtam keresztül hancúroztak s viháncoltak, úgyhogy a felbőszült anya, még mielőtt józan eszét elvesztette volna, kivonult a hálószobából s tüntetőleg rájuk csukta az ajtót, hogy majd akkor egyedül fogtok elaludni...Tudtam, hogy úgysem fognak...De legalább nem ordítoztam, hanem rezignáltan ruhákat hajtogattam s vártam, hogy belefáradjanak a sötétben zajló bunyóba...s közben lenyugodtam...s búcsút vettem az én-időmtől erre az estére is.
   Mikor kivonultak bejelenteni, hogy befejezték a hancúrozást s le akarnak feküdni, újra nekivágtunk a dolognak. Én még mindig a sértődöttet játszottam, mert ugyebár kemény anya vagyok, de ez a keménység hamar elpárolgott a következő párbeszéd során:
"Anya, megfogod a kezem? Szeretlek s ne költözzél el sehová s ne hagyjál soha egyedül, mert akkor nagyon búsúlni fogok."
"Soha nem hagylak el kicsim, tudod, hogy szeretlek."
"Én is szeretlek. S anya, én veled akarok  meghalni. Együtt haljunk meg, jó?"
"Jaj, drágám, én remélem, hogy nem együtt fogunk meghalni, mert én hamarabb leszek öreg, mint te és valószínű, hogy hamarabb is fogok meghalni, de neked majd lesz feleséged és gyerekeid és ők szeretni fognak, nem leszel soha egyedül.
(elcsukló hangon, félig már sírva): " De nem anya, én nem úgy akarom, én azt akarom, hogy együtt haljunk meg és együtt menjünk fel Istenhez, hogy megnézzük, milyen ott...nagyon szép lesz ott."
"Jó, kicsim, megegyeztünk. Majd együtt halunk meg. De most még nem. Még sokat sokat kell éljünk s az egész világot megnézzük s sok kalandot átéljünk." (s közben arra gondolok, ha ezt Isten hallja, akkor csakis úgy legyen bármikor is valami ebből a közös meghalásból, hogy én 120 évet élek, Dániel meg 90et).

Folyamatosan másra vágyunk, sosem elég jó az a jelen, amiben éppen vagyunk...pedig mennyire tökéletesen teljes tud lenni egy egy pillanat, ha teljes szívvel s lélekkel  megélni merjük/tudjuk.