Életünk refrénei...

Végre, végre, végre tavasz!                    

Érzem, hogy könnyebben lélegzek.

Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, akinek megfakultak színei az elmúlt hosszú tél alatt...mindenikünknek szüksége van időnként egy kis melegre, egy kis napsimogatásra, megújulásra.

És ez jól is van így...tegnap óta nem rohanok a busz után...sőt, még a megállóban sem várok rá...most végre sétálok, amikor tehetem.

Hazafele bandukoltam a Marosparton ma délután, a nap már lement és olyan csendes volt minden, csak a lámpák fényei úszkáltak a vizen. Szeretem ezt a helyet, azt hiszem, a göröngyös földúttal, a széles parttal, a híddal és az emlékeimmel, amik hozzá fűznek. Nem tudom miért, de amikor itt vagyok, önkéntelenül is próbálgatom összegezni az életem...vagy legalábbis egy részét. Próbálom megérteni, kitalálni, összerakni, meglátni az összképet. Eddig még sosem sikerült...pedig hat év alatt voltak pillanatok, amikor azt hittem, megvan az utolsó darab is a puzzleből. S aztán, mielőtt beilleszthettem volna, felborult az egész. Mint amikor egy négykézláb mászkáló kisgyerek a 300 darabos, nagy türelemmel összeillesztett kirakós kellős közepébe landol...és sosem tudjuk meg, milyen lett volna, ha teljesen kész :)

    Nos, ma is kavarogtak bennem a kirakósdarabok...hol is tart most az életem? Hmm, azt hiszem, ismerős helyeken, ismerős igeverseknél, ismerős daloknál, ismerős érzéseknél, ismerős személyeknél...már jártam itt, már átéltem ezt. Deja vu...Igen, a refrénhez jutottam újra. Életem refréneihez.

"A refrén: a versnek, dalnak egységenként visszatérő része. Helye legtöbbször a strófa vége, de kezdheti is a szakaszt, ill. nagyobb szövegegységet is alkothat. Variánsai is lehetnek."

Már már szinte örülök neki, hogy erre a felismerésre jutottam ma.

Talán mindenkinek vannak refrénei. Visszatérő élethelyzetek, visszatérő emberek, visszatérő gondolatok, egy egy felismerés, ami újra és újra helyreteszi életét. Persze, ennek "variánsai is lehetnek", ahogy a meghatározásba írja :)

Életem refrénei számomra felbecsülhetetlen értéküek...és csak most jövök rá, hogy mik, de főként hogy kik is azok.

Nálam, úgy néz ki, a "strófa végén" térnek újra és újra vissza :) És huh, de hálás vagyok Istennek, hogy visszatérnek.

Bármi történjen, építsek bár óriási várakat az álmaimból, szenteljem ezeknek időmet, energiámat, egész valómat, amikor ezek a légvárak összedőlnek, végül hol találom magam? Mi az, ami megtart mégis? Hát a refréneim:

A családom, az otthonom, a szüleim, akik mégis, akkor is, annak ellenére is, szeretnek és akikre mindig számíthatok. És még csak meg sem tudom köszönni igazán.

"Akármerre indulj, akármi is űz tovább,
Hívhat messzi fény – otthon várnak rád.
Akármivé lennél – van, ki mindent megbocsájt.
Ha elcsüggedsz, ha félsz – otthon várnak rád.
A nagy remények útján a földi poklot mind bejárd,
Győzz vagy vesztes légy – otthon várnak rád."   ... nincs szavam arra, hogy ez milyen biztonságot ad.

Néhány barátom, abból az igazi fajtából,  akik tudom, hogy bármikor meghallgatnak, nem azért, mert bármi hasznuk lenne belőle vagy mert kötelességüknek érzik, hanem azért, mert fontos vagyok nekik. Mert ők azok, akiknek nem egy vagyok a sok közül, hanem én én vagyok. Ők azok, akik előtt újra és újra kiborulok és mégsem teszik le a telefont, mégsem mondják, hogy elég legyen :) Remélem tudjátok, hogy minden pénzt megértek!

És végül ott van életem főrefréne, az, ami összetartja a szakaszokat és nem engedi szétesni a verset: Isten. A féltőn, féltékenyen szerető Isten, aki mégsem engedi nekem, hogy bárki vagy bármi mástól várjam és akarjam a boldogságot, mint Tőle. Álmodok, tervezek, akarok, remélek, felteszek mindent egy  lapra, azt hiszem, megtaláltam végre, ami hiányzott és letelik egy "(vers)szakasz" az életemből. A gond az, hogy nem veszem észre: kihagytam a refrént. Ennyire lúzer vagyok, hogy kihagyom a lényeget. És akkor jön Ő, lezárni a szakaszt és emlékeztetni, hogy miről szól a versem. Kegyelmes Isten Ő, mert sosem zárja le végleg. Mindig van folytatás. Lezár egy szakaszt és bíztosít a folytatás felől. Csak éppen arra vigyáz, hogy Ő ne maradjon ki.

Tegnap és ma értette meg ezt velem. Van két ige, amibe minden ilyen zavaros szakasz után belebotlok, két, három dal, ami újra és újra felpofoz és helyrerak.

"Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!" Ézs. 43, 1  YESSS!!!

"Ímé, újat cselekszem; most készül, avagy nem tudjátok még? Igen, a pusztában utat szerzek, és a kietlenben folyóvizeket." Ézs. 43, 19  mégegyszer YESSS!

Ezekből tudom, hogy nem hallgatott el végleg Istenem.

Légváraim, kirakósaim összedőlhetnek, csak az alap kell erős legyen, hogy el ne vigyen a szél olyan útakra, ahonnan nem találnám a visszautat.

Életünk refréneit Isten írja és ezek tartják össze a "szakaszokat", különben mi lenne a versünkből?

Mindenkinek, aki olvas: tudom, hogy az utóbbi időben szontyoli a hangulat a blogban, nem valami tavaszváró, zsongó, szálló, de ezután igyekszem a pozitív hozzáállásomat sugározni, mert van olyan is! Ja és nem csak ilyen elszállt, elvont témákról írni, hanem kézzelfoghatóbbakról...mondjuk falfestésről...vagy muffinokról vagy éppen húsvéti nagytakarításról.

Sok napsütést, meleget és főleg csendet, mert azt hiszem, szükségünk van rá, így, húsvét előtt...

Szabadság...

  Van egy gondolat, ami lehorgonyzott a fejemben...nem igazán tudom mit kezdjek vele, mert kifejezni úgy érzem , kevesek a hétköznapi szavak...könyökölök az ablakpárkányon és kilenc emelet magasságából bámulok a rohanó világra. Az életem újra lelassult...igen, újra összetörtek az álmok, de már abban sem vagyok biztos, hogy álmok voltak-e vagy csak hazugságok, amelyeket nagyon el akartam hinni...
   Kint minden lélegzik, kezdi átölelni a tavasz a világot. Bárcsak ne pont tavasszal történt volna...de már mindegy...az is mindegy, hogy miért történt...és mégis mindig a magyarázatot keresem...nem is én lennék, ha nem ezt tenném.

S eszembe jut a pillangó.
Ez itt a története, ahogy én képzeltem el:

Tavasz volt, olyan igazi, amilyenről fagyos téli éjjeleken álmodik az ember. A meleg körülölelte az elfáradt erdőt és halvány zöld foltok árulkodtak arról, hogy újra itt az Élet.
Minden, minden lélegezni kezdett. S a pillangó...hát igen. Azt hitte álmodik, amikor szűk selyemgubóját hátrahagyva, egy számára addig elképzelhetetlen világba megérkezett. Élete első s egyben utolsó tavaszát élte, de ő erről mit sem tudott. Csak azt tudta, hogy zöldek a mezők, ezer színben pompáznak a virágok, méz illatú a levegő és eső után  kiegyenesedik a fűszál. S tetszett neki nagyon.
Élni akart, és mindent kipróbálni. A létező összes virágra leszállni, a nap minden sugarát, a fák minden árnyékát megismerni.
Különösen szerette a hársfák illatát...gyakran repült arra, ahonnan a szél édes illatukat magával hozta.
Persze nem tudta, hogy azok hársfák, azt se, hogy egyáltalán létezik hársfa...de az illatuk úgy vonzotta, hogy egy nap elrepült megkeresni őket.
Lágy szellő vitte magával, ki az erdei tisztásról egészen a nagyváros közepébe, magas tömbházak közé. Nem tudta ugyan, hogy jó-e neki itt lenni és hogy visszatalál-e valaha, de vonzotta valami...a hársfák illata.
Ugye tudjuk, hogy a magas tömbházak között és kanyargós poros asztfalton a nap nem olyan fényes, az árnyékok is sötétebbek és a lágy szellő is hamar barátságtalanná válik? A pillangó nem tudta. S mire megtudta, már késő volt...eltörött ablaküvegek között találta magát, egy piros szőnyegen és körös körül csak falak, sehol az égbolt, amelyet annyira szeretett... Szárnyán összekuszálódtak a színek és képtelen volt megmozdítani őket.
Mondták már neki, hogy a pillangók keveset élnek, de hogy épp ilyen keveset? Neki még dolga van.Hisz még nem is találta meg az illatot...lecsukta szemét és visszaemlékezett rá.
  Ekkor jött ő. Borzos szőke lány, színes csíkos zoknival. Letérdelt mellé és tenyerébe vette. Vigyázott, hogy összegyűrt szárnyait és elmosódott sok sok színét ne bántsa mégjobban. Nagy, kék szemekkel nézett rá...mint az égbolt, gondolta a pillangó. És máris érezte, hogy bízik benne.
A kékszemű vigyázott rá. Zöld leveleket, vizet és még egy margarétát is hozott neki. Pont olyat, amilyen a tisztáson nőtt. És sokat sokat nézte őt. Néha még mesélt is neki...hétköznapokról, örömökről és szomorúságról...
Szemében elmerülve úgy érezte, a kék égbolt alatt repül és a nap sziporkázik fölötte.
Reggel, amikor elment , már alig várta , hogy visszajöjjön. Gyűlölte a falakat. És délután, ha visszatért, tudta, hogy először odajön hozzá és mindent elmesél neki, ami aznap történt vagy éppen nem történt. Örökké elhallgatta volna szavait.
Egyik nap a kékszemű egy üvegburával érkezett haza. A pillangó nem tudta, hogy az mire lesz jó. De aztán csak azon vette észre magát, hogy ezen keresztül látja a napfényeket és a kék szemeket.
Hmm, gondolta... jó. Így most már semmi sem árthat nekem. Már sosem sodor el magával a szél olyan helyre, ahová nem akarok menni.
Teltek a napok és a színek újra körökbe és csíkokba rendeződtek szárnyain. Gyűrődései kisímultak és érezte, repülni tud...örült neki és a kékszemű is örült, amikor látta, hogyan repdes az üvegburában. Jobban csillogtak szemei, mint valaha és a pillangó nagyon szerette ezeket a szemeket.
Aztán egyik éjszaka hársfavirág illatáról álmodott... reggel kicsit szomorkásan ébredt.
Máskor ezernyi színes virág várta csábító lengedezéssel...újra és újra a tisztásról és a lágy szellőről álmodott.
És minden reggel kicsit kedvetlenebb lett.
  A kékszemű nem értette mi történik. Néha arra ébredt éjszaka, hogy a pillangó teljes erejével vergődik az üvegbura alatt, nekiütközik az üvegfalnak és újra és újra próbálkozik.
Persze a pillangó erre nem emlékezett. Csak azt érezte, hogy szomorú és sehogy sem tud szabadulni a harsfavirágok illatának emlékétől. Szállni szeretett volna, szabadon, a kék ég alatt. Csak azt nem tudta, hogy vajon a ég kékjét vagy a kékszemek kékjét szereti jobban.

Végül, egy borongósabb reggelen a lány a megszokottnál is többet mesélt neki...és sokkal jobban gyönyörködött benne. Mintha örökre meg szeretné jegyezni. Mesélt neki az álmokról, a szabadságról, a szeretetről. Végül könnycseppek csordultak ki szemeiből. A pillangó még sosem látta őket. Mintha  eső esne a borús égből, gondolta. És úgy érezte, sosem tudná elfeledni ezeket a szemeket, amelyek ma kicsit inkább szürkék voltak.
    Az üvegbura lekerült, az ablak nyitva állt és csak áradt befele az esőre váró hársfák illatta...a pillangó belefeledkezett illatukba és már vitték is szárnyai...a kékszemű nézte és könnyezett, aztán elfordította fejét. Szeretni fáj, gondolta.
Élete legnagyobb csodáját viszont akkor élte át, amikor visszafordulva , az üvegbura tetején találta a szárnyait nyitogató pillangót. Közelebb ment, kinyújtotta kezét és az rászállt. Nem repült sehova, nem vergődött, nem volt szomorú.
S hogy miért történt mindez így? A válasz egyszerű. A pillangó döntött. Az ég kékje és a kék szemek kékje közül az utóbbit választotta...Mert igen, van tisztás, vannak virágok, van szellő és sok sok zöld...vannak pillangók, akikkel együtt lehet szállni és igen, van hársfavirág-illat. DE ő csak egy pillangó...az erdőnek , a rétnek , a napnak és a szélnek ő csak egy pillangó a sok közül. Viszont kékszemű csak egy van. Legalábbis neki. Csak egy borzos szőke, aki gondozza, mesél neki, aki gyönyörködik benne. Aki üvegburát vett neki és akinek ő A Pillangó. Tehát döntött: marad. Végül is a pillangók nem élnek sokat...csak egy tavasz, ennyi az egész. Egy tavasz és egy esély, amiért megéri elfelejteni a hársfák illatát.
          Ez a szabadság. Ez a szerelem.

Antoine de Saint-Exupéry: Fohász

"Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak

erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.

Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen – szavakkal vagy szavak nélkül – egy kis jóságot
közvetíthessek!

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!"

P.S. ...hogy ne várjak folyton csodákat...hogy ne akarjak egyből száz mérfőldet lépni...hogy tudjam, kitől és mitől lélegzem...hogy merjek kínok között növekedni...szeretni és másként viszontszeretve lenni...Uram, hogy tudjak semmit sem tenni...csendben, csendben, csendben lenni...

"Játszadozunk, ölelkezünk, fogadkozunk, ígérgetünk..."

Ez a dal talán nem teljes egészében beszél rólam...de van benne valami, néhány szó, néhány hang, amitől együtt dobban vele a szívem...lehet a borús napok, a hideg, a fagy teszi...vagy egyszerűen  csak elmerengek azon, hogy vannak dalok, versek, gondolatok, tárgyak, amelyek nem az enyémek és mégis sokkal jobban kifejezik mindazt, amit érzek, ott, legbelül...
                       "(...) irigyen tisztelek költőt és festőt,
                              Ki helyettem mutatja meg,
                             Hogy mi lakik mélyen a szívemben."
                                   (Zorán-Valahol mélyen a szívemben)
                                                                            

Kétségekről...

Hát igen...ez ma újra egy ilyen nap:

"Miért is nincs szárnyam, mint a galambnak, hogy elrepülhetnék és nyugton lehetnék?" Zsolt.55,7

...nem külső dolgok azok, amiktől futni szeretnék...csak a saját gondolataim.
Kérdezte ma a tesóm, hogy mit csinálok.Mondom, gondolkozom.Véleménye szerint nem kell annyit gondolkozni. De hát akkor hogy jussak egyről a kettőre? S tudom, tesó, hogy azért te is belemerülsz az elmélkedésbe időnként :)
 Meg amúgy is, Isten a csend barátja. És én most hallani akarom Őt. Voltak napok, amikor olyan tisztán, olyan félreérthetetlenül ott volt az életemben. Amikor úgy éreztem, szinte látom, megfoghatom...és érdekes, amikor sírsz, homályos lesz a világ...de Istent legtisztábban mindig a könnyeimen át láttam.
 Azt hittem, rájöttem a dolgok nyitjára...hogy megvan a szótáram Isten nyelvéhez...hogy már mindig hallani fogom Őt, érteni és tudni, hogy mi az akarata. Vannak napok és időszakok, amikor halálosan meg vagyok győződve arról, hogy egy egy dolog az életemben az Ő akarata.
Aztán jön egy szürke felhő és minden érvem szétszórva a földön hever...Ilyenkor már semmit sem értek.
Uram, hát nem téged láttalak a lehetőség mögött?Mégsem te írtad a forgatókönyvet? Újra csak becsaptam magam és odaképzeltelek a döntésembe, holott te messze voltál, sok sok fényév távolságra?
 Összedőlnek néha az elveim és már nem tudom, hol a határ...az életem csak összekuszált fonalak gomolyagja, valahol egyik szálon fut az Isten terve és másikon az én akaratom. Sehogy sem tudom kibogozni, most épp melyiken futok.
 Jó lenne, de jó lenne újra gyerek lenni néha...olyan egyszerűen élni az életet és nem túlbonyolítani sok sok elmélettel...

Azért Isten mégsem hallgat.  

http://www.csendespercek.hu/

és néhány mondat belőle: "amikor utunkat Istenre bízzuk, nyugodtak lehetünk afelől, hogy Isten hűséges, és javunkra fog cselekedni. Még ha a válasz más is, mint amit vártunk, bízhatunk Istenben, és a kedvező kimenetelben.

Imádság: Istenünk, taníts minket bízni benned minden körülmények között. Segíts, hogy kétségeink között is, gondjaidra és vigyázó szemeidre bízzuk magunkat. Ámen.

Amikor utunkat odaszánjuk Istennek, rendelkezésünkre bocsátja a mennyei erőforrásokat."

 Jó, hát igyekszem...de mi van, ha tényleg más a válasz, mint amit vártam? Mi van, ha újra összedől minden és újra a zéró pontnál ébredek? Ha újra kell kezdeni az építést, egészen lentről, az alapoktól? Istenem, úgy érzem, már nincs erőm...ó, mennyire szeretném, hogy megszólalj, és azt mond: igen, az én tervem ez. Igen, áldásom van rajta. Igen, menni fog. Csak bízz bennem. Bennem bízz, és ne önmagadban. Az én mennyei erőforrásaimat kérd,  ne a te erődet használd...mert látod, hogy minden elhatározásod, önszuggesztiód és nekirugaszkodásod falra hányt borsó...az én erőm kell neked!

 "Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik." Zsolt 37,5

Igen, Uram, mégiscsak egyedül tőled függ az életem...

P.S. hát igen, az ilyen napokat is túl kell élni...

Sokáig és nagyon szeretni

Nemrég megjegyezte valaki, hogy Isten nem csak a napi igén vagy a Biblián keresztül szólhat hozzád...vannak más módjai is annak, hogy  "megvilágosodj" :)  Például ott vannak az idézetek, egy egy okos, bölcs, nagyszakállú szemüveges (vagy nem feltétlenül) ember mondása....vagy egy dal, egy zeneszövegrészlet...
egy futó mondat, ami valami miatt bepréselődik az agyadba és nem tudod kirázni...
A tegnap én is "megvilágosodtam". Köszönhetem ezt az internetnek és a postaládámba naponta beérkező "motiváló", "inspiráló" idézeteknek. S ha éppen George Washington mondta....hát muszály hinni neki. (Nem az, nagyanyám tanácsainak is hinni kéne, elvégre neki is van élettapasztalata...de az már nehezebb...hisz ő nem volt államelnök :)
Szóval:

"Anything will give up its secrets if you love it enough. Not only have I found that when I talk to the little flower or to the little peanut they will give up their secrets, but I have found that when I silently commune with people they give uptheir secrets also -- if you love them enough."

                                                    -- George Washington

...hát ezt lefordítani, annyira vállakozószellemő nem vagyok ma...nagyon tudott fogalmazni ez a Washington bácsi...de a lényeg dióhéjban: Bárki vagy bármi, akit eléggé szeretsz (és elég hosszú ideig) előbb-utóbb elárulja titkait.
Akarod, hogy végre virágot hozzon az a buta spatifilum? Öntözd, gondozd, sőt, beszélgess vele...
Akarod, hogy végre megértsd az anyagot és ne kínaiul szóljon az egész lapokra vetett tudomány? Szeresd, amit tanulsz, és érteni fogod...
S végül: azt akarod, hogy megértsd az embert, hogy bár csak kicsit is, beleláthass a gondolataiba, szívébe, lelkébe...hogy közel engedjen, egész közel magához, hogy felfedezd, hogy rácsodálkozz és megértsd? Hogy igazi legyen neked és te igazi neki?  Hát szeresd, szeresd, szeresd...és mégjobban szeresd.

Még három nap és gyakorlatba ültetem...intenzívebben. Eredményekről később (elvégre idő kell  neki)       

Hej, türelem, türelem...

   "2009-a változások éve". Ez volt a tavalyi év mottója Bálint Eri szerint, amin jókat is szórakoztunk...aztán most, visszanézve... a lányoknak nem igazán jött be, azt mondják. Az én változásaim...hát, amilyen nagyok, olyan észrevételnül léptek be az életembe. Magam sem tudom hogyan...vártam vártam...és aztán már ott is volt a "változás" és az élet ment tovább...megváltozva :)
   Azt hisszük sokszor, hogy a nagy események majd berobbannak az életünkbe és örökké a hatásuk alatt leszünk...de egy idő után csak azon kapjuk magunkat, hogy beilleszkedtek és már észre sem vesszük őket, annyira szerves részévé válltak a mindennapjainknak. Aztán ilyenkor kezdünk új csodákra várni...

Hát így telt el egy újabb év...és itt van 2010, amiről viszont tudom, hogy biztosan a változások éve lesz sokunk számára...államvizsgázás, rezi, remélhetőleg munkahely (végre!!!!) s még a többi, amit egyelőre csak Isten jegyzett be a határidőnaplójába.
Ezért idénre más mottót találtam ki...nem is én találtam ki, hanem Isten találta ki nekem, hogy legyen mivel foglalkozzak.
Az utóbbi időben nem egyszer és nem kétszer botlottam bele a Habakuk 2:3-ba. És, csodák csodája, mindig pont a legmegfelelőbb pillanatban és helyzetben: "...ha késik is, várd türelemmel, mert biztosan bekövetkezik."
   Volt egy két dolog az elmúlt néhány hónapban, amiről úgy éreztem, Isten megígérte, hogy be fog következni, hogy ki fog teljesedni, hogy rügyezni fog és virágot bont...de valahogy nem akaródzott...vártam vártam, végül azt mondtam: elegem van. S aztán, paff neked, napi igék sorban a türelemről. Hogy újra nekirugaszkodjak.
Ez a filmkocka lepörgött néhányszor és minden alkalommal a Habakuk 2:3-al végződőtt.
Ezek után türelmetlenkedni sincs türelmem, mert úgyis tudom, mivel fog zárulni a jelenet. :)
Nincs mese, a lecke fel van adva. Tudom, hogy csodaszép dolgok várnak még rám...csak akarnom kell várni rájuk.

Mégis néha az az érzésem, hogy a türelem nem rózsát, hanem rozsdát terem...hogy a sok várakozásban már belefásulok és berozsdásodok...de azt is tudom, hogy mit terem a türelmetlenség. Elhamarkodott döntéseket, összetört szíveket, megbánt tetteket, be nem gyógyuló sebeket, elszalasztott lehetőségeket és fájó emlékeket. Tudom, mert tapasztaltam.
Mindent latba vetve tehát, a türelem mellett döntök.

És ezennel hivatalosan ideblogolom, hogy az én 2010es évem a türelem éve, mottója pedig a Habakuk 2:3!

Ja és dedikálom néhány kedves barátnőmnek, kiknél még nem fúj a változás szele :) (akinek van szeme az olvasásra, értse meg...és vegye magára :)

Most pedig megpofozom magam és megyek tanulni. Hát akarom én, hogy hétfőn elvágjanak? Nem! És elfognak? El!!!!!!!!   (Uram, irgalmazz nekem, lusta dögnek!)

"Szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt." 1Móz.2,18

                                                                              
Nos...
Kezdem felfogni, hogy Isten értelmező szótárában nem épp úgy néznek ki a szavak, mint az enyémben...
Főleg ami a "hozzáillő"-t illeti...
Ő sosem ígérte, hogy hozzám hasonlót ad...hanem hogy hozzám illőt. Csak én nem voltam tisztában a dolgokkal...