December 24...történet a fotók mögött

Igaz történet 

Reggel korán kelünk. Pontban hatkor. Mert egy féléves gyerek karácsonyban is hatkor kell. Ha karácsony, ha nem. Ő nem tudhatja. Mint ahogy azt sem, hogy anya az éjjel egykor feküdt, mert azt a madártej-szeletet csak meg kellett csinálni. Mégsem lehet ünnep süti nélkül. Pedig apa nem is sütis. A babának pedig nem való madártej. Csakis anyatej.
No meg ott a fasírt. A sajtos-sonkás kiflik. A töltött káposzta, hatvan darab (anya elszámolta magát). S egy kis padlizsán. És utoljára, fogmosás előtt még az őzhúst is megforgatta a páclében. Naponta kétszer forgatni kell, ezt írta a recept. De ezt már csak úgy, félálomban.

Szóval hatkor beindul az élet. Apa még munkában. Hiába ígérte, siet haza, most mégis fogorvoshoz kell mennie. December 24.én reggel kilencre. Sürgőségileg. De azért siet haza.
Anya kicsit elszontyolodik. Ebbe a napba annyi minden bele kell férjen. S mindennek tökéletesnek kell lennie. De miért is? Pedig olvasta, pont a napokban, hogy nem a lényegtelen a lényeg. Nem a sok fogás, a díszítés, a karácsonyfa. Hanem a szeretet. A Születés. A Jézus születése. És mégis. Nem tudja lerázni a kényszert, hogy mindennek tökéletesnek kell lennie ezen a napon. És mindennek bele kell férnie.
A gyereket tisztába kell tenni. A gyerek enni kér. Reggeli-babusgatni kell. Aztán reménykedni, hogy eljátszadozik kicsit egyedül. Mert a konyha szanaszét, a mosatlanok egymás hegyén-hátán. Porszívózni kell mindenhol. És mindenhol játékok. Mindenhol minden van.
Apa még délelőtt hazaér. Boldog, mert megmentették a fogát. Neki mára már van egy ajándéka. Anyának osztozni kellene apa örömében, ami a fogat illeti. De anya agyában cikáznak a gondolatok és kiosztja apának a feladatait. A szobáját szedje össze, csak ő tudja a dolgok helyét a szobájában. Ezért nevezik az ő szobájának. A karácsonyfát fel kell hozni, be kell állítani. Az autóból a cuccokat ki kell pakolni. Anya elfelejt osztozni apa megmentett foga feletti örömében. Pedig apának ez nagyon fontos.

Takarítás van ezerrel. A gyerek alszik, fél óra, az jó lesz, egy fél órába sok minden belefér. A nappaliban már rend van, a konyhát fel kell törölni, a fürdőt is, sosem lehet tudni...talán betoppan valaki. De hát ki? Szívünknek kedves emberek mind messze vannak. De hát ha mégis, sosem lehet tudni. A fürdőnek tisztának kell lennie. S már fel is kelt a gyerek, állapítja meg csalódottan anya. Legalább már tiszta a ház, emeli ki a pozitív oldalát apa.

Aztán valamikor ebédelni is kell. Mért ne lenne már az ebéd ünnepi? Gyertyával, díszterítékkel, talpaspohárral. Apa örül a jó étkeknek és puszit ad anyának. A baba nézi és csodálkozik rajta. Aztán ő is enni kér. Ennyit apa és anya közös nyugis december huszonnegyedikei ebédjéről. Apa eszik, anya etet. Bébiétel a gyerek feje tetejétől a talpáig és körülötte minden. Ennyit a konyha tisztaságáról Aztán kopogtatnak. Apa torkán megakad a falat.
A szomszéd a két hiperaktív gyerekével. Ajándékot hoznak s sütit. Akkor most muszály behívni őket. Megkínálni. Pedig még annyi minden hátra van.
Eltelt egy óra. Tányérok, poharak, szalvéták a nappaliban...A díszpárnák szanaszét, a függöny félrehúzva, a fiúk összevissza rohangásznak...ennyit a nappali tisztaságáról. S még mindig itt vannak. Azt mondják, ráérnek, csak négytől van programjuk. Apa kijön a babával a konyhában  matató anyához. A vendégek egyedül maradnak. Hátha észbe kapnak. Hátha elmennek. Így anya. S valóban elmennek. Működött. Anya elfeledkezett a vendégszeretetről.

A gyereket újra tisztába kell tenni. A gyereket le kell fektetni. Anya altat, apa alszik. Gyerek alszik.
Anya hagyja apát aludni kicsit. Elvégre dolgozott az éjjel.
Egy újabb fél óra csend. Elpakolás az ebéd után. Elpakolás a vendégek után. Áfonyaszósz. Őzhús kikerül a pácból. Húspotyolás. Apa felkel. Gyerek felkel.

Apa rászánja magát és beáll angyalnak. Hozza a fát. Mondja, jó, hogy van porszívó. Ezt úgy, bíztatólag. Mert mindenhol tűlevél. Másként nem lehet angyalkodni. Ennyit a nappali tisztaságáról.
Anya-baba átvonul a konyhából apával angyalkodni. Együtt fát díszíteni a baba első karácsonyán. Mert így tökéletes. És anyának ez fontos.
Éneket kellene próbálni az esti kántáláshoz. Apa még nem vette fel hozzá a zongorajátékot. Azt mondja, 20 perc s megvan vele. S énekelhetnénk fadíszítés közben. S akkor még tökéletesebb lesz. Addig a fadíszités szünetel. A gyereket tisztába  kell tenni, ünneplőbe kell öltöztetni.
Anya fürdik. Valahogy meg kell szabadulni a fasírt szagától. Baba kis rénszarvas ruhában unatkozik a hintaszékében. A zuhanyfüggöny mögül anya kukucskálósat játszik a babával. Meg mondokázik. Meg minden. Csak ne sírjon a gyerek. Apa még mindig zenél. Azt mondja, a szomszéd gyerekei mindent átállítottak, több lesz, mint 20 perc.

Anya folytatja  a fadíszítést...baba a színes égőket szopogatja. Megtépi a fát. Őzhús sül a lerben. Apa még mindig zenél. Még mindig nem tökéletes. Mert apa perfekcionista. A fa kész. A hús kész. Apa is kész. Húsz perc helyett két óra. S oda a közös fadíszítés. Apa énekelni akar. Gyakorolni. Gyerek lefeküdni akar. Zsémbelődik. Anya szomorú a nem-közös fadíszítés miatt. Altat. Apa csendben inget próbál kihalászni a szekrényből. Sikerül megtalálnia az egyetlent, amelyik vasalatlan. Másikat kell hozni. Emiatt a gyerek felkel. Nem akar visszaaludni. Apa mérges az ing miatt, baba nyűgös a tíz perc alvás miatt, anya kibukik. Inget vasal. Sír. Mert apának nem volt fontos a közös fadíszítés. Mert apa perfekcionista és a 20 perc 2 óra lett. S pedig még annyi mindent kellett volna. Fényképezkedni a fa mellett, elvégre ez a baba első karácsonya. Ajándékot bontogatni. Sír, mert apa nem érti őt. Nem tudja, hogy mi teszi boldoggá. Nem is gondolkodik ezen. Apa a vasalóasztal mellett állítja, hogy most márpedig gondolkodik. És megöleli az inget vasaló síró anyát. A könnycseppek az ingen vasalás közben hamar felszáradnak.

A fotókon anya még nem lehet rajta, mert piros a szeme a sírástól. A baba az égőket tépi le a fáról, szopogatás céljából. Apa fotóz. Anya elsminkeli a piros szemeket. Elkészülnek a fotók az első meghitt karácsonyról hármasban.
Most már tényleg kellene gyakorolni azokat az énekeket. Apa, anya énekel, baba ordít. Anya tisztába tesz (éneklés közben), baba ordít (pelenkacsere közben). Anya altat. Gyerek ordít. Anya megint kibukik. Pedig tudja, a tegnapi oltás mindent megmagyaráz. Apa altat. Gyerek ordít. Anya sír. Aztán anya altat, apa asszisztál. Gyerek elalszik.

Vacsorázni is kellene valamikor. Most végre, nyugodtan, kettesben, szentestén. A három napig pácolt, két órát sütött hús száraz, ehetetlen. Az íze amúgy jó lenne, de ehetetlen.  Még jó, hogy van másik változat is belőle. Anya kisüti a B tervet. Olajszagú lesz. Ennyit a fürdésről. Leülnek enni. Megcsörren a telefon. Apa felveszi. Kihül a hús. Apa bánja, hogy felvette. Ennyit a tökéletes vacsoráról kettesben, szenteste.

Énekgyakorlás. Anya szkeptikus. Ezek a németek nem értik ezt- mondja. Csak furának fogják találni. Apa bizakodó és elszánt. Biztosan tetszeni fog a szomszédoknak. Gyertyagyújtás. Indulás kántálni babyphonennal. A szomszéd lakóházban nincs jel, sietni kell. Meglepődnek. Örülnek. Látszik a csillogás a szemükben. Ők is velünk énekelnek. Elmagyarázzuk, hogy ez nálunk, odahaza, mindig része a szentestének. Csodálkoznak, helyeslik. Velünk énekelnek. Pedig azt mondják, nem hisznek amúgy. Meg hogy a karácsony nem sokat jelent nekik. Anya belátja, hogy apának igaza volt. Mármint a kántálással kapcsolatban.

Aztán sietés haza. Ajándékok. Anya túl szép és túl drága ajándékot kap. Nem érdemli meg. Mert nem örült apa megmentett fogának. Mert nem volt vendégszerető a vendégszeretetet próbára tevő vendégekkel. Mert nem értette meg, hogy apának mi a fontos. Mert megint kibukott, pedig egész végig arra koncentrált, hogy nehogy kibukjon. Mert nem volt türelme a babához. Mert szkeptikus volt a kántálással kapcsolatban. Mert mindent tökéletesnek akart szentestén és elfelejtette a lényeget:  "Közben a város zsibong, észre sem véve, hogy Isten meglátogatta bolygójukat. A fogadós el sem hinné, hogy az előbb Istent küldte el a hidegbe. Az emberek kigúnyolnák, aki azt mondaná nekik, hogy a Messiás fekszik egy tinilány karjában falujuk szélén. Túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy egyáltalán fontolóra vegyék ezt az eshetőséget. De azok, akik akkor éjszaka nem vették észre a Felség érkezését, nem gonoszságból vagy rosszindulatból tették. Nem, csak azért nem vették észre, mert nem keresték őt." Max Lucado

Ezt olvastuk valamikor a babaetetés, ebéd és a vendégek érzekése között sietve, félfüllel, félszívvel.

Remélem, a facebookon megjelenő sok karácsonyfás, ünnepi asztalos, mikulássapkás, hóeséses, mosolygós, kellemes-ünnepeket-kívánós páros-családi kép mögött sokkal szebb, Kisdedkereső és Őt megtaláló december huszonnegyedikék és huszonötödikék rejtőznek.

Áldott ünnepeket mindenkinek!

Itt vagy velem, mint egy új remény ♥

"Vártalak, álmaimban láttalak,
mindig tudtam, pont ilyen lesz az enyém,

egy kedves kis szöszi legény...

Hívtalak, a neveden hívtalak,
 akkor is, ha még álom voltál csupán és 

a remény ködfátyolán épp hogy áthatolt a fény...

Boldogság táncol a bölcsőd peremén,
tudtam, hogy így lesz, terád vártam én..." 

Friderika: Vártalak

Gott, wo bist du?

---változások s változó napok...kívül-belül...önmagamnak is idegen---

Merre, merre vagy?

 

Reményik Sándor

                    Gyógyíts meg!

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Nézd: elszárad a fám,
A testem-lelkem fája…
De épek még a gyökerek talán.
A tompa, tunya tespedés alatt,
Gyökereimben: érzem magamat,
És ott zsong millió melódiám. 

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Hiszen – nem is éltem igazában.
Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,
Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:
Rólam gondolt roppant gondolatod
Torz árnyékaképen.
Egy kóbor szellő néha-néha
Valami balzsam-illatot hozott.
Akkor megéreztem: ez az élet,
S megéreztem a Te közelléted, –
S maradtam mégis torz és átkozott.

Én Istenem, gyógyíts meg engemet.
Én szeretni és adni akarok:
Egy harmatcseppért is – tengereket.
S most tengereket látok felém jönni,
És nem maradt egy könnyem – megköszönni.  

 

Hó és hónapok

    Azt írja, 7 hónap.
7 hónapja nem írtam semmit ide. Ez hosszú idő. Hét hónap alatt elméletileg nagyon sokminden történhetett volna. Ha. De nem.
Azon gondolkodom most, hogy írónak lenni nehéz lehet.
Ha én most írással kellene megkeresnem a kenyerem, hét hónapja egy banim sem lenne. Éhezhetnék rendesen. Az is lehet, hogy már beálltam volna hóseprőnek :)
Így legalább éhezni nem éhezem. Azaz hogy igen, de másképpen.

....Írni nem is olyan könnyű. Sőt, egyre nehezebb. Egy olyan képesség szükségeltetik hozzá, ami nem mindig van kéznél, de ha kéznél is van, megkoptatja az idő. Nyitott szem kell hozzá. A részletekre való odafigyelés. A jelek megértése. A kutakodás, a mélybe ásás. A titkok felfedezése. Az egészen apró dolgok örömei. Egyszerűen annak a tudata, hogy minden, minden túlmutat önmagán és jelent valamit. Üzen valamit. Ezt az üzenetet kell(ene) türelmesen kutatni, megérteni és megfogalmazni. Önmagamnak vagy másoknak. Neked, talán.
    Félek, hogy elveszítem ezt a képességem. A világra nagyszemekkel rácsodálkozó gyermek, az élményeket és érzéseket felfokozottan átélő buta kis serdülő, az összegyűjtött puzzle darabokat egymáshoz illesztgető, dolgokat helyretevő fiatal...és aztán mi?  Szürke hétköznapokba, újra és újraismételt gondolatokba, jelentőségvesztett szavakba belefáradt felnőtt? EZ lennék? EZ leszek már?
De jó lenne másképp...! Ki szeretném tágítani ezt az összeszűkült világot. Szétfeszíteni a korlátait. Szállni hagyni újra a képzeletet. Irreálisan szép álmokat szőni aranyszínű remény-szálakból.
Mint egy felfújt színes lufi, amelyik sokáig szállt, nagyon sokáig, de léket kapott, összezsugorodott és egymáshoz tapadtak falai. Így tapadtak körém a napok, hónapok, így szorul rám az élet.
És írni nehéz így Minden szó elcsépeltnek tűnik, minden gondolat közhelynek, minden érzés réginek. Vajon ezt jelenti felnőttnek lenni? Amikor már minden érzés ismerős, minden gondolat a régi, akkor felnőtt vagy már?

    Az utóbbi 7 hónapban sokat menekültem a csendtől. És már olyan régóta menekülök előle, hogy már vágyni kezdtem utána. Ma is.
Csak hull és hull és szakad a fehér hó, mint a hintett porcukor, úgy lep be mindent, csúnya régi tömbházakat, autókat, fákat. Az utcán hóemberek tipegnek. És megül ez a fehér puhaság mindenen, a gondolatokon is, csendet varázsol és elsimítja az összekuszált gondolatokat is. Csend van és a csendben kavarognak a hópelyhek. A legnagyobb próbatétel teljesen egyedül és csendben lenni. És félelem nélkül beszélgetni önmagaddal. És Vele. Mert még mindig tudod azért, hogy olyan nincs, hogy teljesen egyedül.


Nos, mint írtam, semmi egetrengető nem történt az elmúlt időszakban. Ugyanaz a lakás, ugyanaz a munkahely, ugyanazok az emberek (nagyjából), ugyanaz az élet.
De hiányzik az írás. Az önmagammal szembesülés. És társratalálás a megélésekben. Hogy tudjam, nem csak én érzek így.
Van néhány gondolat is, ami kikívánkozik belőlem. Rólunk, emberekről. Hogy mennyi figyelmet igénylünk. És az elvekről, amelyek beporosodtak. Idejétmúlt elvekről. Néhány gondolat a gyerekekről. Meg aztán néhány nagyon tutti recept is, élő alanyokon letesztelve, ami megosztásra vár. :) Lenne mit írni. És amíg hull a hó és csend is van egy kicsi, talán megfogalmaznám őket. Legalább úgy magamnak. Hátha újra magamra találok.
És talán azok is örülni fognak, akik kérdezték, hogy miért nem írok. Talán talán :)


"Minek örüljek?" – kérded.
Annak, hogy élsz, hogy vagy, hogy halhatatlan vagy. Annak, hogy jólesik a friss víz, a kenyér, az eső és a meleg nap. És a hó, és a jég, és annak, hogy erős vagy, és ha holnap mindenedet elsodorja az ár, akkor is képes vagy összeszedni magad. Ha kell, a semmiből. Annak, hogy a végtelen égbolt van a fejed felett - és azon túl, amit szemmel már nem látsz, ott a hazád."
Müller Péter 

képek: januári kiruccanás a kolegákkal. mert ilyen is kell :)

Birsképű Hercegek és Szerelmes Hercegnők

Volt egyszer egy Mari nevű szekrény. És ebben, egy lyukas cipőben, bujdosott a Birsképű Herceg.
-Ki szeret engem? Senki- sóhajtozott.
-Ki gondol rám? Senki.
-Ki mondja nekem "kedves, kedves, kedves"? Senki.
Egy nap levelet kapott: "Kedves Birsképű Herceg! Csak rád gondolok. Szeretlek."
-Tréfa- gondolta a Birsképű Herceg és még jobban sóhajtozott és még jobban elbújt a lyukas cipőben.
De másnap megint levelet kapott: "Nem tréfa."
-Nem?- gondolta  a Birsképű Herceg. És ahogy ezt gondolta, már meg is kapta a harmadik levelet: "De nem ám!"
   Akkor a Birsképű Herceg előjött a cipőből, hajóra szállt és elhajózott. Bejárta az egész világot, járt Kínában, Indiában meg Párizsban, hiába. Aki a levelet írta, azt sehol nem találta.
-Sehol nem találom- mondta végül, hajóját lehorgonyozta és mászott volna vissza a lyukas cipőbe.
De akkor megint kapott egy levelet: "Itt vagyok."
Körülnézett a Birsképű Herceg és meglátta a Szerelmes Hercegnőt- ült a szekrény sarkában, a kezében toll.
Itt vagyok- mondta a Birsképű Herceg. -Végre- mondta a Szerelmes Hercegnő. -Épp elfogyott a levélpapírom.                                                                                                        
                                                          (Mosonyi Alíz: Szekrénymesék-részlet)

(gyerekkorom egyik kedvenc meséje...a Mari nevű szekrényben elég sokan laknak még, van ott boszorkány, macskapofájú  ördög, rózsaszín gumimalacok, moly-nénike, lekváros bukta meg sovány kisegér...mégis, az összes közül a Birsképű Herceg és a Szerelmes Hercegnő a kedvencem..és időnként elmerengek rajtuk, a lyukas cipőn és a levélpapírokon...Úgy érzem túl sok magyarázatra nem szorul ez a kis szekrénymese. Meg különben is, magától beszél...s talán mindenkinek valami másról.
   Vannak mesék, amelyeket rég magunkkal(ban) hordozunk...és a mesék, amelyekhez ragaszkodunk, rólunk árulkodnak...rólunk mesélnek. Én is viszek egyet magammal, át a rohanó éveken és benne viszek egy gyerekkori álmot, vágyat; ki tudja meddig még, talán egy életen át.
Hmm...vajon hány Mari nevű szekrény van a világon? És vajon hány Birsképű Herceg sóhajtozik és hány Szerelmes Hercegnő ír ma szenvedélyes leveleket, odakint, a tücsökzenés éjszakában? Jó éjt nektek, Birsképű Hercegek és Szerelmes Hercegnők! )

És valóban...mindig búcsúzunk.

Hársfaillatú levegő...éjféli csend.
Cipőim a kezemben, ma mezítláb megyek haza...sápadtfényű utcai lámpák fényében, talpam alatt a meleg járdák még egy kicsit a nap tüzéről mesélnek. Aztán elalszanak ők is...a járdák is, a hársfák is...
Vonatfütty kiabál bele az éjszakába. Nem tudom pontosan, hogy hozza-e vagy viszi a gondolataimat. Mert a gondolatok mindig utaznak...ma éppen a vonatfüttyel.
Igazából sajnálom is...de jó volna őket örökre megtartani...úgy szeretném egész életem sorokba önteni... mindent mindent kiírni magamból. Írni, mert minden leírt gondolat szembesülés önmagammal és minden szembesülés, minden felismerés feloldozás, nem teher többé, sőt, egy lépés talán a megoldás felé...
   Számomra talán ez az egyetlen módja annak, hogy rendet tegyek gondolataim összekuszált gomolyagában és kiderítsem, hogy hogyan tovább. Persze, ez időigényes feladat és korántsem jön olyan könnyen és egyértelműen, mint ahogy azt elképzelné az ember...valahogy olyan társadalomban, olyan körülmények között élünk, ahol érzékszerveinket folyton leköti valami...a ketyegő óra, határidőnaplók zsúfolt bejegyzései, színes reklámplakátok, száguldó autók zaja, dübörgő zene, kirakatok, pékségek illata, elsuhanó hölgyek parfümjei (az urakéról ne is beszéljek :) )...és még mennyi mindent sorolhatnák.
 Csodálkozzam hát, hogy gondolataim színére, zenéjére, illatára nem marad sem időm, sem energiám, sem józan idegsejtem? Inkább nem csodálkozom. Mert ehhez először is csend kell. És csend, az nincs.
Mégis van néha egy egy gondolat, ami annyira erős és annyira meg akar születni, hogy áttöri a mindennapok zajdzsungelét és csak azért is, életre kel.
No, néha azért mégis megvárja, hogy a levegő hársfaillatú, az este hűvös és az aszfalt meleg legyen...
Ma a vonatfütty döntésekről mesél. Egészen kicsi és egészen nagy döntésekről. És arról, hogy minden döntés egyszerre teljessé és beteljesületlenné tesz Fura egy paradoxon.

• Epres fagyit vettem a karamelles helyett...az epres fagyi jó, de vajon most az egyszer nem lett volna jobb a karamelles?
• Piros ruhába indultam el ma, mert szeretem a pirosat...de vajon a világoskék most az egyszer nem állt volna jobban?
• Filmfesztiválon jegyet vettünk egy filmre, amit több tíz közül választottunk ki és szerencsére meg is érte...de vajon mi van a többi több tízzel? Azok vajon nem pont ugyanilyen jók lettek volna?
• Több, mint egy félévvel ezelőtt újszülöttgyógyászatot választottam... és az újszülöttgyógyászat tetszik nekem...de vajon a gyerekgyógyászat nem tetszett volna? 

Szakmát, lakótársat, várost, közösséget, életformát választottam...de vajon egy másik szakma, egy másik lakótárs, egy másik város, egy másik közösség, egy másik életforma milyen lett volna? Nem lett volna jobb?
Életünk minden perce egy döntés. Minden egyes napunk a felkeléstől a lefekvésig. Van, amelyik egészen tudatos, más pedig teljesen észrevétlen. Azt tudom, hogy a rossz döntéseim mit visznek el az életemből és mit hagynak maguk után...de mi a helyzet a látszólag jó döntéseimmel?
    Meleg kavicsokon botorkázok és kinevetnek a csillagok...minden nap meghalunk egy kicsit. Minden döntésünkkel meghalunk egy kicsit. Mert két jó közül egyszerre mindig csak egyet választhatok. Sosem kettőt. Örülök a jónak, ami az enyém lehet és eltemetem azt, amiről lemondtam. Ami még lehettem volna.
Aztán van olyan is, hogy nincs választásom. Csak egyszerüen el kell engednem valamit/valakit. Senki sem kérdi meg, hogy akarom-e. Ami tegnap az enyém volt, ma már messze van és elvitt belőlem egy részt, amit soha vissza nem kapok. S így halok meg lassan, naponként, egy egy kicsit, részletekben.
Valahogy mindig elveszítünk valamit...és életünket végigkíséri egy észrevétlen üresség-érzés a dolgok miatt, melyek sosem lesznek vagy már nem a mieink. Az ürességről mesélt már a vonatfütty nekem...ma csak azt súgja, hogy amivel ezt az ürességet betölteni akarom, attól előbb utóbb mindig búcsúzni kell.
   Nem érzem igazságosnak ezt. Ad és elvesz? Ajándékoz és visszakér? (Isten az, ki más...nyilván).
És még ez is kegyelem.
Felkészülés talán...felkészülés a pillanatra, amikor valóban, teljesen és nemcsak részletekben kell majd elengednem mindent. És ezt a pillanatot te is, én is, mindannyian átéljük majd...
Talán...talán ha eleget gyakorlom az elengedést, az a pillanat nem ér majd felkészületlenül és nem fogom majd megfosztva, kirabolva érezni magam.
A naponkénti kis halálok célja nem a végső üresség. De sokmindent ki kell takarítani, el kell engedni és ki kell hajítani ahhoz, hogy egy valaminek helye legyen odabent. És amikor majd végül a legüresebb leszek, amikor minden földi dolgot, az éjszaka csendjével, a hársfák illatával, a meleg kavicsokkal együtt el kell engednem majd, mégis akkor leszek a leggazdagabb. Akkor lesz meg mindenem és akkor fog csordultig telni a bennem tátongó üresség. Semmim sem lesz mégis mindenem meglesz. Micsoda paradoxon...
Valóban, mi mindig búcsúzunk...

Szivárványkergető

"Önmagadnak teremtettél minket és nem nyugszik a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik tebenned"  (Szent Ágoston)

   Ennek a történetnek mi vagyunk a szereplői. Én és te. Mert annyira hasonlítunk.
Képzeld el, a történet kedvéért, hogy egyetlen egy vágy, egy nagyon erős vágy él bennünk.
Hogy honnan jön, mióta él bennünk és miért van az ott...nem tudjuk. Valójában amilyen erős, épp annyira megfoghatatlan számunkra. Annyiszor és annyiféleképpen megpróbáltuk már szavakba önteni...
   Ma nevezzük csak szivárványnak. Színes, távoli, végtelen és megfoghatatlan... szivárvány.
És nagyon vágyunk rá. Vágyunk rá, ha jövünk, ha megyünk, az utcán és a házban, irodákban és autobuszon, takarítás közben és regényt olvasva, nyárban és télben, ébren vagy álmodva.
Furcsa egy érzés. Egyrészt azért, mert  nem tudjuk, hogy mi, mégis tudjuk, hogy ott van. Nem tudjuk honnan jött, mégis érezzük, hogy visz, hajt valahová. Minden bennünk, a gondolatok, a szavak, tettek, minden arról árulkodik, hogy te is, én is és ők is, mi mind csak egy dologért élünk: hogy megtaláljuk a szivárványt.
Mi, itt mindannyian szivárványkergetők vagyunk.
Csak lehet te még nem tudod. De én igen. Én tudom, hogy minden erről szól.
Mert kerestem halkan, csendben, kerestem zajban, kerestem sétálva és kerestem futva, könnyek közt és kacagva, fogalmak, tágyak és élők között és ha tudnád, mennyi helyen és mennyi mindenben kerestem már.
Néha csak egy egy színt találtam meg belőle...felvillant ribizlibokrok és legelők zöldjében, orvosi köpenyek hófehérjében, barátok zöld, barna és kék szemében vagy rózsaszínű babacipőkben. Láttam ezeket a színeket és szaladtam feléjük, mit sem sejtve, hogy nem fogok célba érni...mert a zöld, a fehér, a kék, a barna, a rózsaszín önmagában még nem szivárvány.
Aztán volt színkavalkád is, sok sok szín keveréke...ott volt a szerelem. Ó, a szerelem igazán csalóka volt.Messziről teljesen úgy nézett ki, mint a szivárvány...és közelebbről is. Elidőztem mellette. Nézegettem. És aztán rájöttem. Rájöttem, hogy ez sem az, ez sem a szivárvány.
Ne kérdezd, honnan tudtam, ha még sosem találtam rá a szivárványra. Egyszerüen csak éreztem. Tudom, hogy te is érzed.
Én akkor hirtelen nagyon fáradtnak és csalódottnak éreztem magam. Azt hittem, hogy becsaptak és becsaptam magam. Hogy nem is létezik olyan, hogy szivárvány. Hogy az a vágy, amit itt bent érzek, nem is igazi és csak unalmamban szülte a képzeletem. Vagy ha mégis létezik, sosem találom meg.
Azt mondtam, ennyi volt, köszönöm, én már nem foglalkozok veled. Te nemlétező, színes, elérhetetlen idegesítő valami! Elfelejtelek és kész.

   Megyek az utcán....szembejönnek velem emberek. Van, aki fáradt szemekkel rámnéz és halad is tovább...van, aki magát nézegeti a boltok kirakatában. Olyan is van, aki arra koncentrál, hogy minél kecsesebben lépegessen a magassarkujában. Más meg őt nézi. Van, aki semmit sem lát, csak rohan. Mások üres szemmel bámulnak a nagyvilágba.
    Ha elég bátor lennék, megkérdezném tőlük: tudjátok-e, hogy ti is szivárványkergetők vagytok? És ha igen, tudjátok-e, hogy merre van  a szivárvány? Vagy ti sem foglalkoztok vele? Megelégesztek egy egy színnel? A félboldogsággal? Egyáltalán tudjátok-e, hogy mi után szaladtok? Hogy mi az a vágy, ami álmotokban is kísért benneteket és egyetlen percig sem hagy pihenni?
   És ha igazán igazán bátor lennék, belekiabálnám a nagyvilágba: én tudom, hol van a szivárvány!
Sőt, azt is tudom, mi a szivárvány. Vagy inkább, hogy ki. Ez egy olyan nyilvánvaló titok, amit ma sem értem, hogy miért pont én tudhatok. Egy titok, ami olyan logikus és olyan egyértelmű, mégis olyan kevesen tudjuk.
   Az az igazság, hogy én már régóta tudom. Még mielőtt álszivárványokat kergettem volna...csak nem akartam elhinni. De ma már hiszem. Néha a józan eszemmel, máskor meg a szívem sok sok érzésével.
Mikor mi szükséges ahhoz, hogy tudjam: én, Imola, így, mindenestül, ahogy vagyok, akaratommal, vágyaimmal, képességeimmel, makacsságommal, félelmeimmel, butaságaimmal és az egész bagázzsal együtt Isten terve és életre vált elképzelése vagyok.
Sőt, ami még ennél is több: az egyetlen ok, amiért megalkotott: hogy legyen, akit szeressen.
Annyi mindent helyretett az életemben ez a felismerés. Nem azért alkotott meg engem, hogy legyen kinek parancsolgasson, legyen kit irányítgasson vagy legyen kin szórakozzon, amikor éppen az emeletes marhaságokat csinálom. Nem.
Isten maga a Szeretet. De szeretet önmagában nem létezik. Csak akkor, ha van aki és van akit szeressen. A Szentháromság tökéletes kapcsolatában megértem, hogy Isten szeretet. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek tökéletes szeretetkapcsolata. De Istenben tovább- és túlcsordult a szeretet és megalkotott minket, hogy ránkcsorogjon . Hogy legyen kit szeressen.
Bármennyire hihetetlen, ez nekem olyan logikusnak tűnik. És olyan boldogsággal tölt el.
Boldog vagyok, mert:

• Tudom, hogy a vágy, az égető vágy, amit magamban hordok, nem a sikeres orvosi szakma, nem a saját lakás, nem a kiegyensúlyozott élet, nem a sok barát, nem a mások elismerése, nem is az elfogadás és ráadásul még a szerelem, a házasság és a sok gyerek sem.

Szivárványkergetésünk oka egészen más. Isten úgy alkotott engem és, hiszed vagy sem, téged is, hogy örökké vágyjunk utána. Túlcsorduló szeretetből alkotott engem, önmagának, hogy szerethessen. Ez az életem értelme és célja. Próbáltam máshol keresni célt, de nem találok.

Hiszem, mert megtapasztaltam, hogy semmilyen emberi szeretet nem fog úgy betölteni, hogy ne vágyjak mindig valami többre.

Ha valaha is igazán őszinte voltál magadhoz, tudom, hogy te is így érzel. Mindig valami több kell. Jöhet BÁRMI, soha nem lesz elég. Nekem biztos nem. De tudom neked sem.

Letagadhatjuk, kimagyarázhatjuk, dacolhatunk a felismeréssel...de ez semmit sem változtat azon, ami ott bent, a szívben van.

• Ezen érdekes felfedezésem tükrében lépésről lépésre értékelődik át életem, mindennapjaim és ami a legfontosabb, kapcsolataim. Haragudtam Istenre, amiért miatta le kell mondani szivárványszínnel kecsegtető dolgokról. De vajon mindaz, ami a szivárványra emlékeztet, nem pont tőle kapta-e a színét?

S mivel valaki sokkal szebben és tisztábban el tudta mondani ennek a lényegét, idézem most inkább őt:

   "Isten számára teremtettünk. Szeretetünket csak olyan halandó kedves érdemelhette ki, akiben valamelyest Isten szerető nyájassága, szépsége, bölcsessége és jósága nyilvánult meg. Nem arról van szó, hogy túlságosan szerettük őt, hanem hogy nem értettük meg egészen, mit is szeretünk benne. Isten nem fogja azt kérni tőlünk, hogy cseréljük fel a kedvest, akit már olyan jól ismerünk, egy Idegenre. Ha majd megpillantjuk Isten arcát, tudni fogjuk, hogy mindig is ismertük ezt az arcot. Legtisztább földi szeretetünk minden pillanatában jelen volt, mint ok, megtartó erő és mozgató. Igaz szeretetünk még itt a földön is sokkal inkább volt az Övé, mint a miénk, s csak azért lehetett a miénk, mert az Övé volt. A Mennyországban nem fogunk azon aggódni, hogy szeretetünk földi tárgyaitól el kell fordulnunk. Először is azért, mert akkor már elfordultunk tőlük, a képmástól az Eredeti felé, a pataktól  a Szökőkút felé, a teremtményektől, akiket Ő tett szeretetreméltóvá, az Igazi Szeretet felé. Másodszor pedig azért, mert mindezeket megtaláljuk Benne. Azáltal, hogy Istent jobban szeretjük, őket is sokkal jobban fogjuk szeretni ."  (C.S. Lewis: A szeretet négy arca)

Ha elég bátorságom lenne...belekiabálnám a világba, hogy az üresség, ami lelkünkben van, Istent várja és addig nem lesz békessége, míg Őt meg nem találja.

 

Mi mindannyian szivárványkergetők vagyunk és nemhiába. Mert van Szivárvány és vannak színei, amelyek beragyogják a világot. Szemedbe nézek és Rátalálok. 

Tavaszi ébredések/érvelések

 Őszintén, nőnek lenni néha nagyon fárasztó...
Ez most nem egy amolyan feminista megnyilvánulás vagy az önfeláldozó családanyák himnusza...sokkal inkább egy egyszerű, magamfajta felismerés.
   Egy gondolat a gondolatokról. Arról, hogy irigylem a férfiakat, mert állítólag ők időnként képesek semmire sem gondolni. Állítólag és időnként. Nem tudhatom pontosan, mert nem vagyok férfi. De ha az lehetnék, legeslegelőször ezt próbálnám ki. A nem gondolkodást.

Ülni a napsütésben, lógatni a lábamat és egy kerek  percig semmire sem gondolni...csak ülni és lenni...csak lélegezni.
Ez még sosem ment nekem...a nap minden egyes percét elárasszák a gondolatok. Sunyi módra a pillanat töredékeibe is befurakodnak, beszuszakolják magukat két lélegzetvétel közé is és ott kuporognak, tornyosulnak, feszülnek...száz meg száz különféle gondolat, minden létező és létezhetetlen dologról ami a világon van vagy éppen nincs. Ez a női agy. Vagy nem is tudom, csak az én agyam?
   A tegnap megpróbáltam elszámolni hatvanig. Egyetlen percig csak számolni akartam, semmi mást. Semmi másra nem gondolni, csak a számokra. Nos, hát nem ment. Egy kettő három négy öt (mindjárt megint eltelt a hétvége és nem csináltam semmi okosat) hat hét nyolc kilenc tíz (sehogy sem áll ez a semmiszínű hajam...egyszer már csak levágom, nem mehet így tovább) tizenegy tizenkettő tizenhárom (már megint esik az eső...hogy koppan a párkányon, pont mint akkor...na de hagyjuk ezt most) tizennégy tizenöt tizenhat...
   Hát így...s mindehhez még hozzáadódik a tény, hogy az utóbbi pár hónapban bárhol vagyok, bárhova megyek, hát kik vesznek körül? Nők! Nők otthon, nők a munkahelyen, nők az ifin, nők a messengeren és a facebookon. És ha nők, akkor velük együtt a sok gondolatuk, ötletük, tervük, elképzelésük és megszokásuk...mennyi nő és mennyi szó! Néha nagyon fárasztó...
   Aki ismer, persze tudja, hogy meglehetősen szociábilis és ember/kapcsolatközpontú vagyok...tehát a mostani, kissé antiszociális megnyilvánulásaim csupán átmenetiek és nem kórosak. És bár most leginkább csendre vágyom, általában a beszéd és barátigényem messze meghaladja az előbbit. Aki ismer, ezt is tudja.

   Ezenkívül: odakint tavasz van. Zsibongó, lélegző új tavasz. Még itt, a nagyváros közepén is érzem, hogy hirtelen minden kinyílt, ami a hosszú téli hónapok alatt bezárkózott: a fák, a bokrok, ablakok, erkélyek, a kedv s az emberek. Néha el is csodálkozom: hol volt ez a sok ember idáig?
S mindezekkel együtt nyílik ki idebent a szív is, befogadni valamit. Vagy valakit. Ez, azt hiszem a tavasz  velejárója. És ezért a lecke, amibe épp belekezdtünk, még nehezebbé válik. 
A lecke  pedig így szól:
"Tudok nélkülözni, de tudok bőségben is élni. Mindig mindenhez hozzászoktam: ahhoz, hogy jóllakjam és éhezzem, hogy bővelkedjem és nélkülözzem." Fil.4: 12
   Nos, itt nem egészen a háromfogásos vasárnapi ebédre gondolok...ez talán egy másik lecke lesz valamikor, ha lesz...mert egyelőre étvágyam mint a farkasé és a hűtőszekrénynek neki kell ugrani, hogy becsukhassam, úgy tele van...
Nem, egy másfajta nélkülözésről leckézünk. Vagyis leckéztet. Ő.

• Azt mondja: Tudod, hogy féltőn szerető Isten vagyok. Nem fogom engedni, hogy bárki és bármi fontosabb legyen az életedben, mint én.

Én érvelek : Jó. Ádám veled  volt az Édenben. Láthatott téged. Ott sétáltál vele. Mégis azt mondtad:  "Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt." 1Móz.2: 18  Hát egyedül volt? Nem vele voltál? Nem voltál számára elég vigasz? Elég segítség?
Ádámnak, aki látott téged, érezhetett téged, segítőtárs kellett...én pedig, aki látlak, de mégsem, érezlek, de mégsem, akitől sokszor fényév távolságokra vagy...én, ebben a városban, amelyik igazán messze van az Édentől...nekem elég kell legyél Te? Csak Te és senki más?

• És azt mondja: Az, hogy boldogságod egy másik személytől függ, hazugság. Biztonságot, célt, értékességet és elégedettséget csak én adhatok neked. Senki más.

És én érvelek: Azt mondod, figyeljek rád és mindezeket csak Tőled várjam. Jó. Nem elég, hogy társas lénynek teremtettél, de hogy mégjobb legyen, Évában minden nőt, beleértve engem is, megbüntettél. Isteni átkodat hordozzuk magunkban: " Igen megnövelem terhességed fájdalmát, fájdalommal szülöd gyermeked, mégis vágyakozol férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad." 1 Móz.3:16 Még a szülés, úgy, ahogy...de a vágyakozás? Velem született ösztönt és átkot kell legyőzzek ahhoz, hogy Te vállj a legfontosabbá életemben?
És mindezt én, aki nem vagyok sem Teréz anya, sem Assziszi Szent Ferenc, mégannyira sem Pál apostol...én, aki egy egyszerű, név nélküli gyermeked vagyok...

• És Ő tovább  mondja: Szeress engem teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Keresd először az én országomat és az én igazságomat és ezek mind  megadatnak neked.

És én tovább érvelek: Ó, igazán egyszerű...teljes szívemből, teljes lelkemből és teljes elmémből...tök egyszerű. Hisz azt sem tudom, melyik merre van...mindegyik külön külön százfelé szaladt. Ha csupán az agyamat tudnám meggyőzni, hogy minden porcikájával egyetlen dologra koncentráljon, már az is nagy dolog lenne. Hát még a szívem s a lelkem? A három együtt, szinkronban? Lehetetlen...egyszerűen lehetetlen (és ezen a ponton annyira lehetetlennek tűnik, hogy kiráz a hideg tőle).
Keressem először a Te országodat és felejtsem el az egyetlen dolgot, aminek még az angyalok sem tudtak ellenállni? ( "Történt pedig, hogy amikor az emberek kezdtek elszaporodni a földön, és leányaik születtek, látták az istenfiak, hogy szépek az emberek leányai, ezért feleségül vették közülük mindazokat, akiket kiszemeltek maguknak." 1Móz.6:1,2 ). Amiben Dávid is, akihez képest senki vagyok, csődöt mondott?
    És mégvalami...annyi minden közt, amiben Jézus példát mutatott nekünk az életével, a szerelem és a házasság miért nincs benne? Miért, miért, miért? Megtanított bánni a szülőkkel, a barátokkal, az ellenséggel, a vezetőkkel, szegényekkel, betegekkel, özvegyekkel, gyerekekkel, gazdagokkal, csalókkal, paráznákkal...miért nem mutatta meg a szerelmet is? Ő megkísértetett mindenekben...kivéve az egyetlen dolgot, amit a teremtéstől magunkban hordozunk?? Amelybe a világ kezdete óta királyok és vezetők, szolgák és egyszerű emberek, hívők és hitetlenek folyamatosan belegabalyodnak? Sötétben tapogatózunk, keressük a válaszokat és nemzedékeken át sorban elbukunk ugyanazon a kérdésen: hogyan szeressek valakit úgy és hogyan legyek szeretve valaki által úgy, hogy közben teljes szívvel, teljes lélekkel és teljes elmémmel Téged szeresselek? Mégis, hány szívem van?  
És ha a kettőt együtt nem lehet és választanom kell, akkor mond, hogyan harcoljak és hogyan győzzek egy olyan ösztönnel szemben, amelyet te magad helyeztél belém. Adtad és visszakéred?Te alkottad és mégis  ellened dolgozik?

A Te igád nekem ma nem könnyű és terhed ma nem gyönyörűséges...a lecke, amire tanítasz, kemény.
Tehetetlenül állok Előtted és azt kívánom, bárcsak sose lett volna rajtad kívül más, ami kinyíló szívemet eláraszthatná.
Hát így...leírtam ezt a néhány sort, vállalva annak kockázatát, hogy lesz, aki gyengének lát majd...és igaza lesz...önmagunk lenni csak gyengeségeinkkel, kérdéseinkkel, kételyeinkkel és félelmeinkkel együtt lehet...másképp hazugság. És Istennek ki hazudhat? 
 
Egy lélegzetvételnyi szeretet és úgy kelünk életre, mint alvó fák a tavaszi napfényben. Ez az igazság.
Hát legyetek szeretve. Úgy igazán! 

Csodák nekem...

-"Írjál még blogot..."
-"Jó, de miről? Adj egy ötletet..."
-"Azt te kell tudjad...az életedről, mindig arról szoktál."

Nos, az életem... az minden nap 6 óra 15 perckor kezdődik...legalábbis ilyenkor már érzem, hogy kezdődik...mégpedig úgy, hogy borzos a hajam, gyűrött a párnám, újra megígérem, hogy kihajítom a telefont, ha még egyszer megszólal, de épphogy befejezem magamban az ígérgetést, a lakótársam repül lefele az emleteságyról. Ezen mindig elcsodálkozom, hajnali megvilágosodott állapotomban...mármint ezen a Duracell-nyuszis jelenségen...
No de elcsodálkozni sincs sok időm: "Vigyázat, Imo, gyújtom a villanyt!" És akkor Imo magára húzza a paplant és a paplan alatt az Úrhoz fohászkodik: "Bölcsen megalkottad a nappalt és az éjszakát...de az utóbbi lehetett volna kicsit hosszabb..."
Hát ilyenek a  reggelek...morcosak, de aztán egy forró tea, egy pirítós és a Mai Ige mellett lassan felengednek. Csak vigyázni kell. hogy a kinti  -18 fok meg ne fagyassza újra...a kedvet, a szivet és a mosolyt...no meg a színeket.

 Mert a fagyos szívű emberek nem kedvencei az Úrnak...talán ezért rejt el minden napunkban legalább egy, de néha több apró csodát. Hogy megolvassza a szívünket és melegen tartsa, amíg jön a tavasz...és még annál tovább is.
  Az életemnek (újabban munkáséletemnek) megvan a kerete, a váza...hétköznapok száguldó menete.
És elcsodálkozom időnként: ilyen lesz ez már ezután? Fura megszokni ezt a pontos programszerűséget. Minden reggel 6:15kor...a következő negyven évben?
S akkor kicsit félek. A megszokástól, a rutintól, az előreláthatóságtól, a fásultságtól....mert példát láttam rá. Nem is egyet...
Nem nem, Isten szótárában nincsenek ilyen szavak. Még negyven év után sem. Mert neki megvannak az ellenszerei: örülni a mának, a percnek, az életnek.
  "Hanem örüljetek és örvendjetek azoknak mindörökké, a melyeket én teremtek" Ézs. 65:18
  "Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek!" Fil 4:4
Sokáig nem értettem, hogy lehet valakinek örömet parancsolni. Tessék örülni! Most azonnal! Vicces badarság, nemde?
És mégis. Most már értem.
Az öröm egy döntés. 
Az öröm nem egy olyan valami, ami tőlünk függetlenül jön és megy, ki és be sétál az életünkbe. Legalábbis nem így kellene lennie.
  Reggel várom a délutánt, hétközben várom a hétvégét, ittlétben a hazamenetelt, évközben a szabadságot, hónap elején a fizetést, hidegben a tavaszt, esőben a napsütést, magányban a társat és még mennyi mindent várok és várok...És azt mondom: majd akkor. Majd akkor leszek boldog, ha...., ha...., ha.....
Közben pedig futnak velem az évek, túl sok a "majd, ha" és elmarad az öröm. Elfelejtek boldognak lenni.

Nem akarok belefásulni. Nem akarok beletörődni. Nem akarok sem a múltban, sem a jövőben élni.

Örülni akarok. Most. Pizsamában, pokrócba bugyolálva, forró teát iszogatva és gondolatokat irogatva...pont így, pont most.
Dönteni az öröm mellett.
Dönteni úgy, hogy észre akarom venni a napjaimba elrejtett csodákat.

• Egy vadiúj aragáz kályha. Guggolni a sütő előtt és lesni, ahogy magasra nő benne a piskóta és a kibontakozik a vajas rétes.

• Kedves barátokkal shaormát zabálni.

• Dinókiállításra menni és örülni egy gyerek örömén.

• -10 fokban korcsolyázni és fenékre zuhanni, kétszer is. Nevetni rajta, úgy igazán, jólesően.

• Hideg délutánon puha pokróc alatt regényt olvasni...beleélni magam...

• Levelet írni Istennek álmokról, tervekről, ígéretekről és megüzenni, hogy bízok Benne.

• Új ifit fedezni fel és érezni, hogy mégiscsak jobb közösségben, mint egyedül...biztonságosabb.

• Öcsitesókkal együtt lenni, együtt filmezni, Fellegvárba sétálni, fagyoskodni, teázóba beülni, lasagnát készíteni.

• Barátnőt elkísérni mennyasszonyiruhát próbálni, meghatódni.

• Éjszakai ügyeletben jópofa kolleganővel teázni, narancsot rágcsálni és kis betegek közt izgulni.

• Gyógyítani. Úgy igazából.

• Rozoga kis narancssárga autóval végigpöfögni a városon.

• Segíteni valakin és érezni, hogy jót teszek.

• Kedves barátnőt várni egy fagyos buszmegállóban. 

• Dumálni, dumálni, dumálni...úgy igazán, csajosan. 

• Kiönteni a lelkem, tanácsot kapni, és együtt nevetni

• Meghallgatni és meghallgatva lenni.

• Ablakból bámulni az éjszakába, sárgafényű utcai lámpákra és jólesően fáradtnak érezni magam.... 

Ezek csodák nekem. Öröm nekem.

 Az életem nem regény és nem hollywoodi story...tulajdonképpen olyan, mint bárki másé.
Nincs benne semmi rendkívüli, amit érdemes lenne leírni.
Mégis ezt teszem. Írok róla. Semmiségekről, hétköznapi dolgokról...kisebb és nagyobb csodákról.
Arról, hogy az öröm egy döntés. Hogy az örömet tanulni kell.
Hogy élni a jelenben kell. Boldognak lenni. Most, ma. Különben is, a "majd" az messze van és olyan bizonytalan...
Most elfogytak a szavak...időnként elfogynak...talán nem is véletlenül. Talán azért, hogy helyet hagyjanak a tetteknek is...mert az örömről nem elég írni. Az örömet megélni kell. Hát akkor megyek is, megélni...jössz-e velem?

 

Egy új kezdet....

...mindenféle szempontból.
Új város, új lakás, új életstílus, új funkció és új programok, új emberek, ismeretlen utcák, zajok és fények...átértékelődött tervek és több-másabb felelősségek.
Úgy érzem, megtalált a jövő...itt van velem. A jövő, amire annyiszor és annyiféleképpen gondoltam.
Érdekes...szinte irreális.
Sokminden változott, mégis vannak dolgok, melyek megmaradnak. Továbbra is dönteni kell. És komolyan dönteni. Naponta. Mint egy felnőtt, pont úgy.
Valakit elengedni.
Eldönteni, hogy erős vagyok.
Akarni élni és akarni örülni.
Akarni barátnak lenni.
Akarni a mában élni és megragadni annak minden lehetőségét.
Hinni abban, hogy ezen jövő után egy másik következik, ami lehet szép...ami lehet olyan, amilyennek akarom. Mert szépnek akarom. És áldottnak.

Különben hála van a szívemben. Szívemben hála hála hála dalol, az én szívemben... és persze öröm is.
Isten minden veszteségért kárpótol. Mindig. És sosem vesz el semmit erőszakkal. Kifinomult módszerei vannak, de igazán...:) és észre sem veszem, máris nyugodt szívvel és felszabadultan adom neki szívem legféltettebb kincseit. No jó, nem máris...és inkább utóbb, mint előbb. S persze könnyű beszélni róla...így utólag. De a hála marad.
Vannak más dolgok is. Hála a barátokért, akik még mindig és újra mellettem vannak. Pótolhatatlanok. (akit érint, vegye magára, legyen szíves).

Hála a sok újszülött porontyért, akik között dolgozhatok... naponta sok sok új élet veszi kezdetét a szemem láttára...hogy ne hinnék hát a jövőben? És hogy szomorkodhatnék, amikor körbenézek és sok kis bebugyolált emberfióka kórusba és jóízüen cuppogtatja az öklét? Megtölti a szívemet örömmel...
És hála az új lehetőségekért...amik jönni fognak. "Mert a Föld forog velünk a Nap körül tovább..."
És nem csak úgy, céltalanul...Valaki irányítja.

"Ímé, újat cselekszem; most készül, avagy nem tudjátok még? Igen, a pusztában utat szerzek, és a kietlenben folyóvizeket.' Ézs 43,19

Nagy ölelés mindenkinek, aki olvas és akiket szeretek...mert van egy pár belőlük. (ez most egy érzelgősebb pillanatom...de semmi pánilk, elmúlik)

 Képek: az első közös kolozsvári kiruccanás...kugliztunk...és jól kikaptam....de jó este volt...jó emberekkel.

Karácsonyi szeretethimnusz

Tegnap este hangzott el a templomban...rohanás, fáradtság, ide-oda kapkodás, külsőségektől és sok sok gondolattól lefáradt állapotomban ébresztőként: 

 

Forrás: http://harangszo.blogspot.com/ :
 Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő harangocskákkal díszítem fel, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint díszletrendező.
Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kiló számra, ízletes ételeket főzök, és az evéshez csodálatosan megterített asztalt készítek elő, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint szakácsnő.
Ha a szegénykonyhán segédkezem, az öregek otthonában karácsonyi énekeket éneklek, és minden vagyonomat segélyként elajándékozom, de a családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit sem használ nekem.
Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel díszítem fel, ezernyi ünnepen veszek részt, a templomi kórusban énekelek, de nem Jézus Krisztus a szívem titka, akkor nem értettem meg, hogy miről szól a karácsony.
A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét megölelje.
A szeretet hagyja a lakásdíszítést, és megcsókolja a házastársát.
A szeretet barátságos az időszűke ellenére is.
A szeretet nem irigyel másokat házukért, amiben jól kiválasztott karácsonyi porcelán és odaillő asztalterítő van.
A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak, és útban tudnak lenni.
A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem örömmel ajándékozza meg épp azokat, akik ezt nem tudják viszonozni.
A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik.
A videojátékok tönkremennek, a gyöngysorok elvesznek, a számítógépek elavulnak. De a szeretet ajándéka megmarad.

 

Áldott Ünnepet, barátaim!