Tavaszi ébredések/érvelések

 Őszintén, nőnek lenni néha nagyon fárasztó...
Ez most nem egy amolyan feminista megnyilvánulás vagy az önfeláldozó családanyák himnusza...sokkal inkább egy egyszerű, magamfajta felismerés.
   Egy gondolat a gondolatokról. Arról, hogy irigylem a férfiakat, mert állítólag ők időnként képesek semmire sem gondolni. Állítólag és időnként. Nem tudhatom pontosan, mert nem vagyok férfi. De ha az lehetnék, legeslegelőször ezt próbálnám ki. A nem gondolkodást.

Ülni a napsütésben, lógatni a lábamat és egy kerek  percig semmire sem gondolni...csak ülni és lenni...csak lélegezni.
Ez még sosem ment nekem...a nap minden egyes percét elárasszák a gondolatok. Sunyi módra a pillanat töredékeibe is befurakodnak, beszuszakolják magukat két lélegzetvétel közé is és ott kuporognak, tornyosulnak, feszülnek...száz meg száz különféle gondolat, minden létező és létezhetetlen dologról ami a világon van vagy éppen nincs. Ez a női agy. Vagy nem is tudom, csak az én agyam?
   A tegnap megpróbáltam elszámolni hatvanig. Egyetlen percig csak számolni akartam, semmi mást. Semmi másra nem gondolni, csak a számokra. Nos, hát nem ment. Egy kettő három négy öt (mindjárt megint eltelt a hétvége és nem csináltam semmi okosat) hat hét nyolc kilenc tíz (sehogy sem áll ez a semmiszínű hajam...egyszer már csak levágom, nem mehet így tovább) tizenegy tizenkettő tizenhárom (már megint esik az eső...hogy koppan a párkányon, pont mint akkor...na de hagyjuk ezt most) tizennégy tizenöt tizenhat...
   Hát így...s mindehhez még hozzáadódik a tény, hogy az utóbbi pár hónapban bárhol vagyok, bárhova megyek, hát kik vesznek körül? Nők! Nők otthon, nők a munkahelyen, nők az ifin, nők a messengeren és a facebookon. És ha nők, akkor velük együtt a sok gondolatuk, ötletük, tervük, elképzelésük és megszokásuk...mennyi nő és mennyi szó! Néha nagyon fárasztó...
   Aki ismer, persze tudja, hogy meglehetősen szociábilis és ember/kapcsolatközpontú vagyok...tehát a mostani, kissé antiszociális megnyilvánulásaim csupán átmenetiek és nem kórosak. És bár most leginkább csendre vágyom, általában a beszéd és barátigényem messze meghaladja az előbbit. Aki ismer, ezt is tudja.

   Ezenkívül: odakint tavasz van. Zsibongó, lélegző új tavasz. Még itt, a nagyváros közepén is érzem, hogy hirtelen minden kinyílt, ami a hosszú téli hónapok alatt bezárkózott: a fák, a bokrok, ablakok, erkélyek, a kedv s az emberek. Néha el is csodálkozom: hol volt ez a sok ember idáig?
S mindezekkel együtt nyílik ki idebent a szív is, befogadni valamit. Vagy valakit. Ez, azt hiszem a tavasz  velejárója. És ezért a lecke, amibe épp belekezdtünk, még nehezebbé válik. 
A lecke  pedig így szól:
"Tudok nélkülözni, de tudok bőségben is élni. Mindig mindenhez hozzászoktam: ahhoz, hogy jóllakjam és éhezzem, hogy bővelkedjem és nélkülözzem." Fil.4: 12
   Nos, itt nem egészen a háromfogásos vasárnapi ebédre gondolok...ez talán egy másik lecke lesz valamikor, ha lesz...mert egyelőre étvágyam mint a farkasé és a hűtőszekrénynek neki kell ugrani, hogy becsukhassam, úgy tele van...
Nem, egy másfajta nélkülözésről leckézünk. Vagyis leckéztet. Ő.

• Azt mondja: Tudod, hogy féltőn szerető Isten vagyok. Nem fogom engedni, hogy bárki és bármi fontosabb legyen az életedben, mint én.

Én érvelek : Jó. Ádám veled  volt az Édenben. Láthatott téged. Ott sétáltál vele. Mégis azt mondtad:  "Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt." 1Móz.2: 18  Hát egyedül volt? Nem vele voltál? Nem voltál számára elég vigasz? Elég segítség?
Ádámnak, aki látott téged, érezhetett téged, segítőtárs kellett...én pedig, aki látlak, de mégsem, érezlek, de mégsem, akitől sokszor fényév távolságokra vagy...én, ebben a városban, amelyik igazán messze van az Édentől...nekem elég kell legyél Te? Csak Te és senki más?

• És azt mondja: Az, hogy boldogságod egy másik személytől függ, hazugság. Biztonságot, célt, értékességet és elégedettséget csak én adhatok neked. Senki más.

És én érvelek: Azt mondod, figyeljek rád és mindezeket csak Tőled várjam. Jó. Nem elég, hogy társas lénynek teremtettél, de hogy mégjobb legyen, Évában minden nőt, beleértve engem is, megbüntettél. Isteni átkodat hordozzuk magunkban: " Igen megnövelem terhességed fájdalmát, fájdalommal szülöd gyermeked, mégis vágyakozol férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad." 1 Móz.3:16 Még a szülés, úgy, ahogy...de a vágyakozás? Velem született ösztönt és átkot kell legyőzzek ahhoz, hogy Te vállj a legfontosabbá életemben?
És mindezt én, aki nem vagyok sem Teréz anya, sem Assziszi Szent Ferenc, mégannyira sem Pál apostol...én, aki egy egyszerű, név nélküli gyermeked vagyok...

• És Ő tovább  mondja: Szeress engem teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Keresd először az én országomat és az én igazságomat és ezek mind  megadatnak neked.

És én tovább érvelek: Ó, igazán egyszerű...teljes szívemből, teljes lelkemből és teljes elmémből...tök egyszerű. Hisz azt sem tudom, melyik merre van...mindegyik külön külön százfelé szaladt. Ha csupán az agyamat tudnám meggyőzni, hogy minden porcikájával egyetlen dologra koncentráljon, már az is nagy dolog lenne. Hát még a szívem s a lelkem? A három együtt, szinkronban? Lehetetlen...egyszerűen lehetetlen (és ezen a ponton annyira lehetetlennek tűnik, hogy kiráz a hideg tőle).
Keressem először a Te országodat és felejtsem el az egyetlen dolgot, aminek még az angyalok sem tudtak ellenállni? ( "Történt pedig, hogy amikor az emberek kezdtek elszaporodni a földön, és leányaik születtek, látták az istenfiak, hogy szépek az emberek leányai, ezért feleségül vették közülük mindazokat, akiket kiszemeltek maguknak." 1Móz.6:1,2 ). Amiben Dávid is, akihez képest senki vagyok, csődöt mondott?
    És mégvalami...annyi minden közt, amiben Jézus példát mutatott nekünk az életével, a szerelem és a házasság miért nincs benne? Miért, miért, miért? Megtanított bánni a szülőkkel, a barátokkal, az ellenséggel, a vezetőkkel, szegényekkel, betegekkel, özvegyekkel, gyerekekkel, gazdagokkal, csalókkal, paráznákkal...miért nem mutatta meg a szerelmet is? Ő megkísértetett mindenekben...kivéve az egyetlen dolgot, amit a teremtéstől magunkban hordozunk?? Amelybe a világ kezdete óta királyok és vezetők, szolgák és egyszerű emberek, hívők és hitetlenek folyamatosan belegabalyodnak? Sötétben tapogatózunk, keressük a válaszokat és nemzedékeken át sorban elbukunk ugyanazon a kérdésen: hogyan szeressek valakit úgy és hogyan legyek szeretve valaki által úgy, hogy közben teljes szívvel, teljes lélekkel és teljes elmémmel Téged szeresselek? Mégis, hány szívem van?  
És ha a kettőt együtt nem lehet és választanom kell, akkor mond, hogyan harcoljak és hogyan győzzek egy olyan ösztönnel szemben, amelyet te magad helyeztél belém. Adtad és visszakéred?Te alkottad és mégis  ellened dolgozik?

A Te igád nekem ma nem könnyű és terhed ma nem gyönyörűséges...a lecke, amire tanítasz, kemény.
Tehetetlenül állok Előtted és azt kívánom, bárcsak sose lett volna rajtad kívül más, ami kinyíló szívemet eláraszthatná.
Hát így...leírtam ezt a néhány sort, vállalva annak kockázatát, hogy lesz, aki gyengének lát majd...és igaza lesz...önmagunk lenni csak gyengeségeinkkel, kérdéseinkkel, kételyeinkkel és félelmeinkkel együtt lehet...másképp hazugság. És Istennek ki hazudhat? 
 
Egy lélegzetvételnyi szeretet és úgy kelünk életre, mint alvó fák a tavaszi napfényben. Ez az igazság.
Hát legyetek szeretve. Úgy igazán!