Anya, én veled akarok meghalni!

   Este tíz óra...miközben a nap folyamán bukósisaknak használt tésztaszűrőket, világgá menős hátizsákokat és a nappaliban tomboló vihar miatt használt esernyőket próbálom nulla lelkesedéssel a helyükre pakolászni, azon gondolkodom, hogy a tegnap este ilyenkor különösen rosszul esett ez a tíz óra...az, hogy a napból nekem szinte mindig csak ennyi marad...éjszakai pár óra csend, ami nagyon kellene annyi mindenhez...a mosógép megpakolásához, a ruha-hegyek eltüntetéséhez, manikürhöz, arcpakoláshoz, fényképalbumok szerkesztéséhez, szakirodalom és gyereknevelésről szóló könyvek olvasásához, de legfőképpen a gondolataimhoz, a csendemhez, önmagamhoz. A visszataláláshoz önmagamhoz.
És sírtam, mert hetek (vagy hónapok) óta csalódással zárul a napom az elképzelt estékben, a "gyerekek alszanak" lehetőségében és abban, hogy ma végre lesz időm az igazán fontos és lényeges dolgokon gondolkodni és imádkozni és tervezni és megújulni holnapra. Ezek helyett rosszabbik esetben van benne két óra házimunka agyhalottan, ha még marad annyi fizikai energiám, jobbik esetben pedig két, kiütött felnőtt közös estéje, mely során lehetőleg minimális szellemi munka igényeltetik, de legalább szinten tartja a kapcsolatot (megszólalni is alig tudunk, de legalább összetartozunk, nem?)
A tegnap este egyik sem volt... csak egyszerűen alvás lett belőle, egy jó kiadós sírás után, azzal a igazi, mélyről jövő "belefáradtam az egészbe" anyai érzéssel a lelkemben. S aztán kezdődött a másnap. Azaz a mai.
   Dániel mostanában gyakran morcos és hisztis ébredés után s látom rajta, hogy már neki is nyomasztó ez a "minden nap ugyanolyan" állapot...Ezért a reggelt is az indította be igazán, hogy elterveztük/felsoroltuk, hogy mit csinálunk ma...Sok ötletem nekem sem volt, de a legközelebbi programpont, a melegszendvics készítése máris javított a hangulaton s aztán kezdtek belegördülni a napunkba a mostanában oly értékes jelentéktelen kis események...
Reggeli után általában ebédet szoktam előkészíteni s néha nagy a kísértés, hogy addig mesenézés legyen, de igyekszem ellenállni ennek, bármennyire is kaotikus sokszor így a főzés-sütés.
Ma közösen mostuk/pucoltuk meg a tegnap vásárolt pisztrángokat s ez egész jó mókának bizonyult, mert a halak nyálkásak voltak s minden kézből mindenhová kicsúszkáltak s ezenkívül a szájukat is tátogattuk s halpikkelyeket meg fogakat meg szúrós nyelvet tanulmányoztunk...Mindeközben pedig nehéz kérdések is elhangzottak:
"Anya, hogyan csinálják a halakat meghaltá?"
"Hát, csak rákoppintanak a fejükre és már kész is." (vagy mondtam volna azt, hogy egy kést szúrnak beléjük s felvágják őket? pffff)
"S ha sóznak egyet a fejükre, az már nem fáj nekik?"
"ÖÖöööö....."
Aztán volt még a délelőttben ovis táskával és esernyővel világgá menés duplán...legalábbis készülődés, mert nélkülem nem akartak végül világgá menni és inkább vihart játszottak a nappaliban...
"Anya, mi készen vagyunk, gyere, menjünk világgá." (Kabát, sapka, táska, esernyő mindkettőn)
"Máris jövök, csak befűszerezem a halat."
"Tényleg jössz te is? De jó, annak örülök, nélküled nagyon szomorúak lennénk a világban. Akkor megvárunk."
   Végül sikerült elindulnunk, de mégsem világgá, hanem sétálni...Az óvodáig, ahol a kerítésen festett plakátok üzenik a gyerekeknek, hogy hiányoznak az óvónéniknek s festett kövecskék hosszú sora próbálja a remény- és összetartozás érzését táplálni a gyerekekben/felnőttekben. Ezeket mind megcsodáltuk s fel is buzdultunk rajta: délután mi is festünk s elhozzuk a köveinket.
Közben azt is megtudtam, hogy előreláthatólag augusztus elsejéig tart majd az ovizárás nálunk s ettől aggódni kezdtem, hogy mi is lesz, júliustól vissza kell mennem dolgozni, Péter nincs is beszoktatva...S máris ellopta a jövő miatti aggódásom a jelenem...Pedig de nagyon nagy kincs ez most, hogy velük lehetek s nem mardos a lelkiismeret, hogy én szültem, más neveli a gyerekem hét napból ötöt...

   A déli alvás óráiban próbáltam minél több elintéznivalót belezsúfolni s amikor azt hallom, hogy "anya, gyeje!", máris idegeskedem, hogy mennyi mindent lehetett volna még tenni, ha kicsit tovább alszanak....Aztán az ébredezős, puha, kisgyerek-illatú összebújás, amikor még vissza-vissza alszik s közben mindkét kezével az arcomat simogatja hirtelen ráébreszt: újra engedem, hogy a tennivalók körül forgó gondolataim ellopják a jelen pillanat gyönyörűségét...

   Délután aztán megtörténik a kövecskék festése, a barát hiányon is sikerült enyhíteni kicsit, mert Dániel legjobb barátjának is festettünk egy meglepetés-követ s azt is elvittük s bedobtuk a postaládájába titokban...Dániel persze reménykedett, hogy majd kint lesz az udvaron s odaadhatja neki személyesen is és ezen reményének hangot is adott,  de nem jött össze a találkozás...s meg is sajnáltam szegényt...meg minden gyereket, akik az enyémekhez hasonlóan nem találkozhatnak társaikkal már a sokadik hete és csak mi szülők vagy a tesók vannak nekik játszótársul...

   Aztán autóztunk egyet kedvenc perecet is vásárolni vacsorára, hogy továbbra is fenntartsuk a "hétköznapi nagy események" sorozatát s én maszkkal az arcomon ugrottam be a pékséghez. Amikor a perecekkel felpakolva visszatértem az autóhoz, Dániel igencsak helyeselte a példamutató viselkedésemet:
"Anya, mostmár leveheted a maszkot. Nagyon ügyes voltál, hogy feltetted, mert látod, most nem kaptad el a vírust."
Ezek után nem maradt más hátra, mint a nap legrettegettebb programpontja, a lefekvés (nem tudom, csak nekem ennyire megeröltető?).
Sokszorosan elhangzott fenyegetés, hogy ha nem öltözöl/mosdol/bújsz ágyba/hagyod abba a rohangálást/fejezed be az üvöltözést, akkor nem lesz esti mese....Újra és újra elhangzó kérdés: Anya, felöltöztem pizsamába, lesz esti mese? Megmosdottam, lesz esti mese? Megnyugodtam, lesz esti mese?
Ha még egyszer megkérdezed, akkor biztos nem lesz! AAAaaaaaa.....
   Végül kicsivel nyolc után összejött a villanyoltás, én nagyon bíztam benne, hogy na ma, ma össze fog jönni, lesz én-időm, még nem vagyok nagyon fáradt...De anya tervez, gyerek végez...és hát  túl korainak bizonyult ez az időpont az alváshoz. Hiába feküdtem közéjük, rajtam keresztül hancúroztak s viháncoltak, úgyhogy a felbőszült anya, még mielőtt józan eszét elvesztette volna, kivonult a hálószobából s tüntetőleg rájuk csukta az ajtót, hogy majd akkor egyedül fogtok elaludni...Tudtam, hogy úgysem fognak...De legalább nem ordítoztam, hanem rezignáltan ruhákat hajtogattam s vártam, hogy belefáradjanak a sötétben zajló bunyóba...s közben lenyugodtam...s búcsút vettem az én-időmtől erre az estére is.
   Mikor kivonultak bejelenteni, hogy befejezték a hancúrozást s le akarnak feküdni, újra nekivágtunk a dolognak. Én még mindig a sértődöttet játszottam, mert ugyebár kemény anya vagyok, de ez a keménység hamar elpárolgott a következő párbeszéd során:
"Anya, megfogod a kezem? Szeretlek s ne költözzél el sehová s ne hagyjál soha egyedül, mert akkor nagyon búsúlni fogok."
"Soha nem hagylak el kicsim, tudod, hogy szeretlek."
"Én is szeretlek. S anya, én veled akarok  meghalni. Együtt haljunk meg, jó?"
"Jaj, drágám, én remélem, hogy nem együtt fogunk meghalni, mert én hamarabb leszek öreg, mint te és valószínű, hogy hamarabb is fogok meghalni, de neked majd lesz feleséged és gyerekeid és ők szeretni fognak, nem leszel soha egyedül.
(elcsukló hangon, félig már sírva): " De nem anya, én nem úgy akarom, én azt akarom, hogy együtt haljunk meg és együtt menjünk fel Istenhez, hogy megnézzük, milyen ott...nagyon szép lesz ott."
"Jó, kicsim, megegyeztünk. Majd együtt halunk meg. De most még nem. Még sokat sokat kell éljünk s az egész világot megnézzük s sok kalandot átéljünk." (s közben arra gondolok, ha ezt Isten hallja, akkor csakis úgy legyen bármikor is valami ebből a közös meghalásból, hogy én 120 évet élek, Dániel meg 90et).

Folyamatosan másra vágyunk, sosem elég jó az a jelen, amiben éppen vagyunk...pedig mennyire tökéletesen teljes tud lenni egy egy pillanat, ha teljes szívvel s lélekkel  megélni merjük/tudjuk.

Menjünk Istenhez vacsorára!

Történt 2020 március 28.-án

Az estéhez közeledve az volt az érzésem, hogy a mai olyan átlagos nap volt...Semmi különösen vicces, tragikus vagy keser-édes nem történt... De aztán lezajlott az este is és került bele két óra alatt legalább tíz féle hangulat...S már megint azt sem tudom, nevessek, sírjak...vagy írjak.

Reggel kicsivel hét után egy üres tejes palackkal az arcomban ébredtem, amit Dániel mindenképpen ki szeretett volna vinni a lakóház elé, hogy a tejes néni elvihesse. Félálomban csak a "tej" szó jutott el az agyamig s annyira fáradtnak éreztem magam, hogy bármire igent mondtam volna, csak aludhassak még egy kicsit...A lakás ajtajának nyílására tudatosult aztán bennem, hogy a gyermekem pizsamában, valószínüleg gumicsizmában, kezében egy üres tejes palackkal éppen arra készül, hogy elhagyja a lakást és nagy eséllyel kizárja magát odalent...S ráadásul kedd sincs, tehát ma biztosan semmi tej nem fog érkezni. S reggel hétkor főleg nem.

Erőt vettem hát magamon, az akciónak idejében véget vetettem s hát ezzel be is indult egy újabb nap nálunk.

Délelőtt kirakósok és matricák közepette megtudtam, hogy a tengeralattjáró az egy olyan jármű, ami a víz popója alá tud úszni s ezen percekig nevetnem kellett.

A nap folyamán a két fiam öt féle sérülést szenvedett, mindenik maradandó foltokkal, dudorokkal, horzsolásokkal (ajtószélnek rohanás, fejest ugrás a padlóra, egy-egy elhasalás a térköves udvaron plusz egy egymásba botlás a lépcsőházban), minek következtében egész nap "hidegeket" szedegettünk a fagyasztóból, hogy a sérült alanytól az éppen nem szenvedő mindig el akarja venni játszás és kísérletezés céljából.

"Nem, ez most a Péteré, neki fáj a feje!

"De nekem is kell egy hideg!"

Péter ordít, nem akarja a hideget a dudorra, mondom, akkor adjuk Dánielnek, akar vele játszani. Erre Péter:

"Neeemmm, hideg enyém! Neeem hideg Dádi!" S ordít, ahogy a torkán kifér. Hogy most a fájdalomtól vagy a birtoklásvágytól, ezt már nem tudom eldönteni.

Ugyancsak a délelőtt folyamán tudom meg azt is, hogy a kukkantó olyan eszköz, amivel a tavon a kacsákat lehet messziről nézni s ezen megint derülök egyet.

A délután a kertben telik, ami az utóbbi időben erősen jó helynek bizonyul. Dániel a nyakamban ülve húsvéti tojásokat aggat a fára, állítólag ez lesz a húsvéti nyuszi meglepetése, hogy ne csak mi lepődjünk meg azon, amit a nyuszi hoz nekünk, hanem ő is örülhessen.

Az eredménnyel mindenki meg van elégedve.

Aztán sárgarépa és petrezselyem magokat ültetünk, a négykezes segítség miatt inkább csoportokba a sor helyett, de annál nagyobb lelkesedéssel. Aztán van még trambulinozás, fenékcsípkedős játék, (ez a legmenőbb most nálunk) labdázás, sós pálcika evő- és egymástól elkobzó verseny, tűzoltózás locsolócsővel s még egyebek is.

Sötétedik, mire a hazafelé ballagunk, a hangulat kimondottan jó, mire Péter eltaccsol a földön s a csöndes, meghitt, naplementés tájban lágy szellő simogatja arcunkat és fület hasogató gyereksírás háborgatja lelkünket...az enyémet meg vagy 18 családét valószínüleg.

Hogy a figyelmét a sajgó tenyeréről eltereljem, a vékony, sarló alakú a holdra mutatok, pont jól lehetne hintázni rajta, ha egyik felére Dániel, a másikra Péter ülne.

Erre Dániel teljesen felvillanyozódva:

"-De ha már ott fent vagyunk, akkor bemehetnénk Istenhez vacsorára, biztosan főzött valamit. Szétnyitja a felhőket, mint egy függönyt s odamegyünk.

Ott vannak gyerekek? "

"- Sok sok gyerek van ott fent."

"- És egy kisfiú is van?"

"- Persze."

"- Akkor neki biztos sok játéka van. Akkor vacsora után játszunk majd egyet."

"- Ott fönt a gyerekek mindig boldogok s folyton csak játszanak, nincs semmi más dolguk."

"- Anya, de nekem itt lent is csak játék dolgom van. "

Jó is lenne tényleg, csak sajnos ahogy beérünk s lefekvéshez készülnénk, csak úgy röpködnek a levegőben az utasításaim: mossatok kezet, vetkőzzetek le, mássz be a vízbe, ne spriccold a szemébe, ne verd ki a vizet, ne ugráljatok a kádban....mindezt a konyhából kiabálom, váltakozva és ismételgetve, mint egy mantrát, közben sajnálkozom, hogy Isten nem teljesítette azonnal Dániel vágyát s így mégiscsak "földi" vacsorát kell összedobnom.

A napnak ez a pontja már általában kritikus szokott lenni, a fiúk, ha fáradtak, mindig túlpörögnek, nekem meg már vékony a türelem-cérnám.

Így aztán tíz percnyi vad vízi sport után, mikor azt hallom, hogy anya, anya, gyere hamar, Péter!", tudom, hogy ez most nem fog jól elsülni és érzem, hogy a cérnámnak annyi.

A fürdő vízben úszik, Péter pedig szó szerint tikácsol és fuldoklik a víz alatt, felállítom, de beletelik pár hosszú másodpercbe, amíg abbahagyja a köhögést és képes lesz elkezdeni az ordítást...közben én kikelve magamból elkezdek kiabálni, hogy megmondtam, hogy hagyjátok abba az ugrálást, Dániel kap egy taslit is a fejére, most már ő is ordít s én, mint aki kívülről látja magát, ebben a pillanatban már tudom is, hogy mit rontottam el, hogy felelőtlen anya vagyok, mert nem tettem a kád aljába a csúszásgátlót, mert túl sok vizet engedtem a kádba, mert magukra hagytam őket...S rettenetes anya vagyok, mert ordítozok meg pofozkodok s igazából nem is ők a hibásak...Két vizes gyermek ordít a piros színű fürdővízben s sírna velük a megint csődött mondott anya is, ha az ijedtség és a méreg mellett még a sírásnak is hely maradna. Vagy ha nem kellene mégis kiszedni a gyerekeket, megvacsoráztatni és lefektetni őket.

A gyerekek sírása végül abbamarad, a pizsamába öltözés után kibékülünk és megöleljük egymást, vacsora alatt megint viháncolnak s arra gondolok, hogy látszólag milyen hamar tovább lépnek a gyerekek a rossz dolgokon...De közben tudom, hogy csak látszólag. Rossz lelkiismerettel olvasom azt esti mesét.

Murphy törvénye szerint ( “ami elromolhat, az el is romlik.“) ha egyik nap jó anyának érzed magad, másnap te leszel az univerzum legrosszabb anyja, aki biztos, hogy mindennek való, csak anyának nem...

De hadd ne általánosítsak. Mert az univerzum legrosszabb anyja csak egy lehet. Az meg én vagyok.

Amikor apa ügyeletes, mi hárman a "nagy" ágyban alszunk s ez most különösen jól jön, mert összbújhatunk kicsit...Bocsánatot kérek a viselkedésemért, Dániel is az övéért (mindig meglep, hogy pontosan tudja, miért kell bocsánatot kérnie), elmondjuk, hogy ki mit csinált rosszul, mit kellett volna másként s hogy legközelebb megpróbáljuk ... s az esti imában segítséget is kérünk hozzá.

Kettőnk közül én vagyok a szkeptikusabb, ami a jövőt illeti...

"Százszor elbuktam, Te megmentettél

Telve irgalommal, Te értem jöttél

A Te fényed áttör minden sötétségen

Örök Isten, dicsőséged nem ér véget"

Ilyen ez kérem. Avagy hogyan nem tudunk unatkozni.

Történt 2020 március 26.-án

Reggel nyolckor már túl vagyunk egy kiadós képzeletbeli tükörtojásos-csípőspaprikás-kávéval koccintós reggelin, amikor elhatározom, hogy lezuhanyzom, mielőtt végleg beindulna a napunk.

"Anya, nem árulom el Péternek, hogy zuhanyozni mész" jelenti ki segítőkészen és sajnos kicsit túl hangosan Dániel....Így máris hárman indulunk a fürdőszoba felé és Péter már kezdi is a pityergést úton arrafelé. Megpróbálom mégis, hátha sikerülni fog, de amint a zuhanyfüggőny bezárul és anya eltűnik, olyan éktelen sírásba kezd, mintha földönkívüli lények rabolták volna el az anyját, örökre egyedül hagyva őt.

A szomszédokra való tekintettel feladom a próbálkozást és vizet engedek a fürdőkádba, így legalább nem kell behúznom a függönyt. A sírás abba marad, cserében élvezhetem a fürdőzést műanyag kisállatok társaságában, amelyeket négy kéz hűségesen hordozgat a fürdővizembe...Aztán egy Bartos Erika verseskötet érkezik, amelyből épp egy kaktuszos verset kényszerülök felolvasni (a fürdőkádból). Dánielnek eszébe jut, hogy a mi kaktuszunk is pont ilyen, ezért hamarosan megjelenik vele...Miután összevetettük a verset a valósággal, elszalad(na), mert eszébe jutott valami, de a hirtelen mozgástól a szemes-kalapos kaktusz a fürdővízbe landol s mire kihalászom, földjének jó részét a vizemben hagyja....

No, kiengedem a vizet, újat engedek....Végül sikerül megfürdenem. A kisállatok is mind tiszták lesznek.

Reggeli után meggyes piskótát sütünk, van tojástörés meg nyalakodás, egy szem megy a tésztára, kettő a pocakba....S mire majdnem felpakoltuk az összes meggyet Dániellel, Péter kevésnek érzi az addigi közreműködését és nagyvonalúan sót önt a dobozból a massza tetejére....úgy egy jó kanálnyit....Megpróbálom kikanalazni a sós részt, de hát ez már egy ilyen sós-édes-savanyú süti lesz.

Aztán kinti sport következik, Péter a bicikli utánfutóban, amit most én tolok és így szaladunk, Dániel biciklivel mellettünk. Hálát adok a helyért, ahol lakunk (falu, tó, erdő, természet, csend- most különösen is) s azért, hogy még kimehetünk.

Hazafele már csökken a lelkesedés, Dániel kijelenti, hogy túl erős lesz a csontja, ha tovább "sportolunk"

Ebéd, déli alvás a gyerekeknek, nekem főzés.

A délután az erkélyen telik és ugyanitt történik a szocializálódás is.

Az enyémek szappanbuborékokat fújnak kifele az erkélyről, a szomszéd gyerekei pedig lent a lakóház előtt bottal a kezükben kergetik a színes gömböket.

Aztán ők is kihozzák a szappanbuborékos készleteiket, amelyek messze meghaladják minőségileg az én házilag összedobott szappanos folyadékomat.

Dániel kijelenti, hogy ő most már inkább le szeretne menni játszani a fiúkkal, nem innen fentről nézni.

"Tudom, hogy szívesen játszanál velük kint, de tudod, hogy nem lehet..."

Kicsit elgondolkodik, majd azt mondja:

"Jó, akkor megmosom a kezemet aztán megmondom nekik, hogy sajnos nem mehetek le, mert ez a vírus veszélyes!"

Így marad a felállás: ők ketten fent, a két szomszédfiú lent.

Vacsorára sültkrumpli készül, Péter hordozgatja Dánielnek az erkélyre, aztán Dániel érkezik az ötlettel, hogy a fiúknak is adni szeretne. Így megkezdődik a sültkrumplieregetés.

Végül egy egész tálnyi krumpli elfogy odakint s én csak azt hallom a konyhából, hogy: "egy neked, egy most neki, egy meg nekem."

Végül megérkezik apa, vacsorázik, aki még éhes. Vacsora végén furdal a kíváncsiság a "koronával" kapcsolatban, ezért elindítom a híradót a telefonomon. Ekkor ez a párbeszéd következik:

-Anya, a hírek nem gyerekeknek valók.

-Tudom, de te ne nézd, meg amúgy sem érted, csak egy bácsi beszél.

-Miről?

-A vírusról.

Egy darabig még eszik tovább, majd:

-Anya, kapcsold ki légyszi, mert a szemem folyton nézni akarja.

-Nem baj, akkor nézzed te is, de úgysem érted meg.

-De a szemem megérti. Tudod miről beszél? A vírusról. Látod, hogy a szemem megérti?

Hát a gyerekek szeme bizony sokat megért.

Ezek után egy kis mesenézés következik apával, ami apa horkolásába torkollik, aztán zuhanyzás, esti mese olvasás és lefekvés. És újra eltelt egy nap ezekből a fura, világot átalakító hetekből, hónapokból.

Mi így nem unatkozunk.

Szeretettel ajánlom minden kis és nagygyerekes anyukának, azzal az üzenettel, hogy nem vagytok egyedül, sokan vagyunk most ilyen és hasonló helyzetekben, de túlleszünk ezen is s nem is biztos, hogy olyan rossz ez.

P.S.

"Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek." Mt. 11: 28

-ebben rejlik az anyák szuperereje