Lenemtagadhatatlan...

 Tudod, időnként legyőz pár fura gondolat,

Egyre halványuló emlékek súlya fojtogat.

Elég egy szó, egy dal, egy kósza illat

S máris száz és száz régi képet villant...

Régi? Hisz alig pár év telt el azóta,

Mégis bánt, hogy így él bennem, megfakulva.

A tavasz a hibás, mert valamire mégis fogni kell,

Ha gyöngyvirágos erdő mélyére kalandozok el.

Apró, fehér virágok, illatuk most is érzem,

Őrzik még a percet, melyben igazán élt a szívem.

Két fatörzs, egy gyors vihar és tűnő felhők zöld mező felett...

Titkunkra nem vigyáz ma más, csak az emlékezet.

  A város utcáira ha tavaszi naplemente hull

És engem ott talál, bolyongva éppen, s céltalanul,

Saját magam látom az utca másik oldalán,

Kezem kezében, szelíd vasárnap délután.

Tudtam, hogy újra visszajön, bár akkor búcsúzott.

Szavait suttogják emlék-sikátorok.

És felidézik távolba robogó vonatok

Édes csókoknak ízét egy szürke peronon...

Halk éjszakában vonatfütty ha szól,

Megrezzenek, szívem köré szorul.

Próbálom, hátha egyszer elfelejthetném

A kezet, mely füstfelhőkön át integet felém.

Igen, tudom, csaló dolog az emlékezet

Mert csak a szép dolgokat tartogatja meg.

De ne félj, nem ejthet egykönnyen rabul,

Hisz tudom, tudom, hogy mindez már a mult.

S amibe Isten egyszer  beleszólt,

Az úgy marad, örökre, változatlanul.

De van bennem valami nagyon emberi, 

Mi Isten arcát gyakran elfedi,

Ígéreteit lassan belepi a por

S ilyenkor szívemben idegen hang dúdol:

"Előtte szebb jövőre vágytál, utána ugyanúgy;

A jelen csak vele volt tiéd . S szeretted. Pont. Ezért."

(P.S. egy érzés...személyes...lenemtagadhatatlan...emberi...mi belőlem most éppen így buggyant ki...ma rímeket hányok, azt hiszem )