Egyre halványuló emlékek súlya fojtogat.
Elég egy szó, egy dal, egy kósza illat
S máris száz és száz régi képet villant...
Régi? Hisz alig pár év telt el azóta,
Mégis bánt, hogy így él bennem, megfakulva.
A tavasz a hibás, mert valamire mégis fogni kell,
Ha gyöngyvirágos erdő mélyére kalandozok el.
Apró, fehér virágok, illatuk most is érzem,
Őrzik még a percet, melyben igazán élt a szívem.
Két fatörzs, egy gyors vihar és tűnő felhők zöld mező felett...
Titkunkra nem vigyáz ma más, csak az emlékezet.
A város utcáira ha tavaszi naplemente hull
És engem ott talál, bolyongva éppen, s céltalanul,
Saját magam látom az utca másik oldalán,
Kezem kezében, szelíd vasárnap délután.
Tudtam, hogy újra visszajön, bár akkor búcsúzott.
Szavait suttogják emlék-sikátorok.
Édes csókoknak ízét egy szürke peronon...
Halk éjszakában vonatfütty ha szól,
Megrezzenek, szívem köré szorul.
Próbálom, hátha egyszer elfelejthetném
A kezet, mely füstfelhőkön át integet felém.
Mert csak a szép dolgokat tartogatja meg.
De ne félj, nem ejthet egykönnyen rabul,
Hisz tudom, tudom, hogy mindez már a mult.
S amibe Isten egyszer beleszólt,
Az úgy marad, örökre, változatlanul.
De van bennem valami nagyon emberi,
Mi Isten arcát gyakran elfedi,
Ígéreteit lassan belepi a por
S ilyenkor szívemben idegen hang dúdol:
"Előtte szebb jövőre vágytál, utána ugyanúgy;
A jelen csak vele volt tiéd . S szeretted. Pont. Ezért."
(P.S. egy érzés...személyes...lenemtagadhatatlan...emberi...mi belőlem most éppen így buggyant ki...ma rímeket hányok, azt hiszem )
1 megjegyzés:
Vár egy játék nálam!
Megjegyzés küldése