Már majdnem erős voltam...
És akkor újra fájni kezdett
És fájt úgy igazán,
kimondhatatlanul.
Egy üvegfal két oldalán
Üres szavak...
Hallak, de meg nem értelek,
Látlak, de nem érhetlek el.
Vastag, kemény üvegfal...
Gyűlölöm!
Leginkább sírni volna jó.
Megmutatni, nem vagyok erős.
De nem, nem lehet,
A pontot újra ki kell tenni,
talán már századjára.
Feltépett, fájó sebekre
egy régi ragtapaszt.
De megteszem...
mert tudom, hogy nem csalt meg szívem.
Volt úgy, hogy hazugnak hittem,
elítéltem, gondoltam becsapott.
De nem: a szívem is csak én vagyok
S önmagamat megtagadni nem tudom.
Pedig akartam...
Akartam lenni öröm, megoldás,
társ, barát, kísértés, szerelem.
Minden akartam lenni neked.
És igen, akartam,
hogy légy a hercegem fehér lovon.
De nem jöttél.
Nem kívántál, nem kerestél, nem sirattál.
Csend volt és megsúgta szívem.
Megsúgta, hogy a herceget nem hibáztathatom
Ha rossz mesébe keveredve,
fogalma sincs, mit kell tennie.
Elvégre nem mindegy, hogy Hófehérke vagy Csipkerózsika.
Egyik sem voltam neked...egy más lány, más meséből.
Csak eltévedtem én is.
Remélem megbocsátható.
Mint ahogy én is megbocsátom,
hogy megzavartad ezer éves álmom,
nem hívtalak és jöttél, felébresztettél,
felmelegítetted szívem, hogy aztán rájöjj:
házszámot tévesztettél.
Én elhiszem, hogy jó volt a szándék
És megtettél minden tőled telhetőt,
de ha az alma akadt a torkomra,
nem segít az üvegcipő,
és hiába ölöd meg magad értem,
ha nem én vagyok Júlia.
Hát menj csak, légy mindig önmagad
Mert van mese, ahonnan te hiányzol.
Te és rögtön jöhet a happy-end.
De hagyj engem, mert nagyon elfáradtam,
Álarcok, maszkok, magyarázkodás...
Mély álomba szenderülni volna újra jó,
aludnom kell, mert kár volt felébredni,
bár tudtam volna: nem ez az én időm.
Megolvadt szívem újra megfagyasztom,
még várat magára szebb jövőm...
Emlékeim elviszed magaddal,
Utánad csend, üres hétköznapok...
Csak álmom őriz minden éjjel újra;
Ha te ezt tudnád...de nem tudhatod.
