"Önmagadnak teremtettél minket és nem nyugszik a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik tebenned" (Szent Ágoston)
Ennek a történetnek mi vagyunk a szereplői. Én és te. Mert annyira hasonlítunk.
Képzeld el, a történet kedvéért, hogy egyetlen egy vágy, egy nagyon erős vágy él bennünk.
Hogy honnan jön, mióta él bennünk és miért van az ott...nem tudjuk. Valójában amilyen erős, épp annyira megfoghatatlan számunkra. Annyiszor és annyiféleképpen megpróbáltuk már szavakba önteni...
Ma nevezzük csak szivárványnak. Színes, távoli, végtelen és megfoghatatlan... szivárvány.
És nagyon vágyunk rá. Vágyunk rá, ha jövünk, ha megyünk, az utcán és a házban, irodákban és autobuszon, takarítás közben és regényt olvasva, nyárban és télben, ébren vagy álmodva.
Furcsa egy érzés. Egyrészt azért, mert nem tudjuk, hogy mi, mégis tudjuk, hogy ott van. Nem tudjuk honnan jött, mégis érezzük, hogy visz, hajt valahová. Minden bennünk, a gondolatok, a szavak, tettek, minden arról árulkodik, hogy te is, én is és ők is, mi mind csak egy dologért élünk: hogy megtaláljuk a szivárványt.
Mi, itt mindannyian szivárványkergetők vagyunk.
Csak lehet te még nem tudod. De én igen. Én tudom, hogy minden erről szól.
Mert kerestem halkan, csendben, kerestem zajban, kerestem sétálva és kerestem futva, könnyek közt és kacagva, fogalmak, tágyak és élők között és ha tudnád, mennyi helyen és mennyi mindenben kerestem már.
Néha csak egy egy színt találtam meg belőle...felvillant ribizlibokrok és legelők zöldjében, orvosi köpenyek hófehérjében, barátok zöld, barna és kék szemében vagy rózsaszínű babacipőkben. Láttam ezeket a színeket és szaladtam feléjük, mit sem sejtve, hogy nem fogok célba érni...mert a zöld, a fehér, a kék, a barna, a rózsaszín önmagában még nem szivárvány.
Aztán volt színkavalkád is, sok sok szín keveréke...ott volt a szerelem. Ó, a szerelem igazán csalóka volt.
Messziről teljesen úgy nézett ki, mint a szivárvány...és közelebbről is. Elidőztem mellette. Nézegettem. És aztán rájöttem. Rájöttem, hogy ez sem az, ez sem a szivárvány.
Ne kérdezd, honnan tudtam, ha még sosem találtam rá a szivárványra. Egyszerüen csak éreztem. Tudom, hogy te is érzed.
Én akkor hirtelen nagyon fáradtnak és csalódottnak éreztem magam. Azt hittem, hogy becsaptak és becsaptam magam. Hogy nem is létezik olyan, hogy szivárvány. Hogy az a vágy, amit itt bent érzek, nem is igazi és csak unalmamban szülte a képzeletem. Vagy ha mégis létezik, sosem találom meg.
Azt mondtam, ennyi volt, köszönöm, én már nem foglalkozok veled. Te nemlétező, színes, elérhetetlen idegesítő valami! Elfelejtelek és kész.
Megyek az utcán....szembejönnek velem emberek. Van, aki fáradt szemekkel rámnéz és halad is tovább...van, aki magát nézegeti a boltok kirakatában. Olyan is van, aki arra koncentrál, hogy minél kecsesebben lépegessen a magassarkujában. Más meg őt nézi. Van, aki semmit sem lát, csak rohan. Mások üres szemmel bámulnak a nagyvilágba.
Ha elég bátor lennék, megkérdezném tőlük: tudjátok-e, hogy ti is szivárványkergetők vagytok? És ha igen, tudjátok-e, hogy merre van a szivárvány? Vagy ti sem foglalkoztok vele? Megelégesztek egy egy színnel? A félboldogsággal? Egyáltalán tudjátok-e, hogy mi után szaladtok? Hogy mi az a vágy, ami álmotokban is kísért benneteket és egyetlen percig sem hagy pihenni?
És ha
igazán igazán bátor lennék, belekiabálnám a nagyvilágba:
én tudom, hol van a szivárvány!
Sőt, azt is tudom, mi a szivárvány. Vagy inkább, hogy ki. Ez egy olyan nyilvánvaló titok, amit ma sem értem, hogy miért pont én tudhatok. Egy titok, ami olyan logikus és olyan egyértelmű, mégis olyan kevesen tudjuk.
Az az igazság, hogy én már régóta tudom. Még mielőtt álszivárványokat kergettem volna...csak nem akartam elhinni. De ma már hiszem. Néha a józan eszemmel, máskor meg a szívem sok sok érzésével.
Mikor mi szükséges ahhoz, hogy tudjam: én, Imola, így, mindenestül, ahogy vagyok, akaratommal, vágyaimmal, képességeimmel, makacsságommal, félelmeimmel, butaságaimmal és az egész bagázzsal együtt Isten terve és életre vált elképzelése vagyok.
Sőt, ami még ennél is több: az egyetlen ok, amiért megalkotott: hogy legyen, akit szeressen.
Annyi mindent helyretett az életemben ez a felismerés. Nem azért alkotott meg engem, hogy legyen kinek parancsolgasson, legyen kit irányítgasson vagy legyen kin szórakozzon, amikor éppen az emeletes marhaságokat csinálom. Nem.
Isten maga a Szeretet. De szeretet önmagában nem létezik. Csak akkor, ha van aki és van akit szeressen. A Szentháromság tökéletes kapcsolatában megértem, hogy Isten szeretet. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek tökéletes szeretetkapcsolata. De Istenben tovább- és túlcsordult a szeretet és megalkotott minket, hogy ránkcsorogjon . Hogy legyen kit szeressen.
Bármennyire hihetetlen, ez nekem olyan logikusnak tűnik. És olyan boldogsággal tölt el.
Boldog vagyok, mert:
- Tudom, hogy a vágy, az égető vágy, amit magamban hordok, nem a sikeres orvosi szakma, nem a saját lakás, nem a kiegyensúlyozott élet, nem a sok barát, nem a mások elismerése, nem is az elfogadás és ráadásul még a szerelem, a házasság és a sok gyerek sem.
Szivárványkergetésünk oka egészen más. Isten úgy alkotott engem és, hiszed vagy sem, téged is, hogy örökké vágyjunk utána. Túlcsorduló szeretetből alkotott engem, önmagának, hogy szerethessen. Ez az életem értelme és célja. Próbáltam máshol keresni célt, de nem találok.
Hiszem, mert megtapasztaltam, hogy semmilyen emberi szeretet nem fog úgy betölteni, hogy ne vágyjak mindig valami többre.
Ha valaha is igazán őszinte voltál magadhoz, tudom, hogy te is így érzel. Mindig valami több kell. Jöhet BÁRMI, soha nem lesz elég. Nekem biztos nem. De tudom neked sem.
Letagadhatjuk, kimagyarázhatjuk, dacolhatunk a felismeréssel...de ez semmit sem változtat azon, ami ott bent, a szívben van.
- Ezen érdekes felfedezésem tükrében lépésről lépésre értékelődik át életem, mindennapjaim és ami a legfontosabb, kapcsolataim. Haragudtam Istenre, amiért miatta le kell mondani szivárványszínnel kecsegtető dolgokról. De vajon mindaz, ami a szivárványra emlékeztet, nem pont tőle kapta-e a színét?
S mivel valaki sokkal szebben és tisztábban el tudta mondani ennek a lényegét, idézem most inkább őt:
"Isten számára teremtettünk. Szeretetünket csak olyan halandó kedves érdemelhette ki, akiben valamelyest Isten szerető nyájassága, szépsége, bölcsessége és jósága nyilvánult meg. Nem arról van szó, hogy túlságosan szerettük őt, hanem hogy nem értettük meg egészen, mit is szeretünk benne. Isten nem fogja azt kérni tőlünk, hogy cseréljük fel a kedvest, akit már olyan jól ismerünk, egy Idegenre. Ha majd megpillantjuk Isten arcát, tudni fogjuk, hogy mindig is ismertük ezt az arcot. Legtisztább földi szeretetünk minden pillanatában jelen volt, mint ok, megtartó erő és mozgató. Igaz szeretetünk még itt a földön is sokkal inkább volt az Övé, mint a miénk, s csak azért lehetett a miénk, mert az Övé volt. A Mennyországban nem fogunk azon aggódni, hogy szeretetünk földi tárgyaitól el kell fordulnunk. Először is azért, mert akkor már elfordultunk tőlük, a képmástól az Eredeti felé, a pataktól a Szökőkút felé, a teremtményektől, akiket Ő tett szeretetreméltóvá, az Igazi Szeretet felé. Másodszor pedig azért, mert mindezeket megtaláljuk Benne. Azáltal, hogy Istent jobban szeretjük, őket is sokkal jobban fogjuk szeretni ." (C.S. Lewis: A szeretet négy arca)
Ha elég bátorságom lenne...belekiabálnám a világba, hogy az üresség, ami lelkünkben van, Istent várja és addig nem lesz békessége, míg Őt meg nem találja.
Mi mindannyian szivárványkergetők vagyunk és nemhiába. Mert van Szivárvány és vannak színei, amelyek beragyogják a világot. Szemedbe nézek és Rátalálok.
)
