Azt mondják, rossz pénz nem vész el...erre én vagyok az élő példa, mert íme, újra itt vagyok, nem mentem sehová, legfeljebb egy kicsit elballagtam...de csak egy kicsit. És már iparkodom is vissza, ide a blogra is, mert Zsófi szerint van egy folytatásra váró bejegyzésem. Ja és szerintem is.
Szóval, back to business, hogy érthetően, magyarul fogalmazzak.
Egyik előző bejegyzésem végén, amikor is nagyon utolért az elmúlt időkről való nosztalgiázás, azt írtam, folytatom június 11. után...azért jún. 11. után, mert akkor történt meg, ami még nem volt...vagyis az a híres ballagás
Persze, tudom, nem olyan nagy dolog ez, hisz "ebben a mai világban" (lelki füleimbe cseng a nagyanyám ezen mélyértelmű, sokatmondó szavajárása
) már az számít kakukktojásnak, aki nem ballag (valahonnan valahová, néha az az érzésem, lassan már a földműveléshez és a tehén megfejéséhez is diploma fog kelleni). De amikor az ember hat évig vár egy bizonyos pillanatot és az, minden látszat ellenére, mégis bekövetkezik...na, azt a pillanatot mégsem lehet szó nélkül hagyni. Azért mégsem fog ez a mai bejegyzés erről szólni...mert egy ballagás az csak egy ballagás...mint annyi és annyi generációnak előttünk, nekünk is szép volt és megható és tuttira emlékezetes...de ami a legfontosabb: a mienk volt. És ezt nem veheti el tőlünk senki. Azt, hogy most az egyszer nem az ablakból és nem az utcaszélről és nem a karzatból néztük a végzős orvosisokat végigballagni, hanem végre végre, először és utoljára mi voltunk a történet főszereplői. Mi hordtuk, én hordtam azt a kalapot, én dobtam fel, én mondtam az orvosi esküt és június 11.-én én kerültem középre a fényképeken. 
Egyszer rászánom magam, hogy megírjam, mi mindent szeretek ebben a szivárványszínű életben. És a sokminden között ott lesz egyik kedvenc időtöltésem is: várni a nagy pillanatokat. Mert sokkal jobb várni rájuk, mint tudni, hogy eljött. Minden beteljesedett vágy, minden valóra vált álom, minden kedves ünnep öröme egyben szomorúság is. Annak a szomorúsága, hogy elmúlik, amit vártál.
És ilyenkor más álmok, más vágyak, más tervek után kell nézni.
"Eljön gyorsan és itt hagy jól a mában, amit kívántam." (Demjén)
És itt is hagyott...itt maradtam a mában, az államvizsgadolgozatommal a nyakamon, egy akkora kupac tanulnivalóval a szobám sarkában, hogy ha valakit fejbevágnék vele, rögtön kiájulna na és egy csomó gondolattal a szűk agyamban, amik nem nagyon akaródznak megférni benne.
Hogy kicsit könnyítsek hát szegény szürkeállományomon, "blogra hányok" néhányat belőlük (mert hát "a mai világban"
már nem papírra hányják az ilyesmit).
A múlt...az hosszú story...a mai bejegyzéshez főleg, mert már így is túlhaladtam a jóérzés határait, ami a szövegelést illeti.
A jövő...na vele nem vagyunk valami jóban mostanában, még megszelidítésre vár, azt hiszem...vagy ő engem, vagy én őt, de előbb- utóbb valaki beadja a derekát.
Ami többé kevésbé világos, az a jelen. És ebből is egy dolog: hogy végérvényesen, visszafordíthatatlanul és sajnálatos módon felnőtt lettem. Persze, ezt lehetne vitatni, hogy mikor válik felnőtté a felnőtt és hogy mit szól ehhez a kijelentéshez az, aki éppen görizés közben lát engem fenékre vágódni vagy bujócskázni hat visingáló kölök társaságában
De ezek csak egy halványuló gyerekkor kósza felvillanásai, pislákoló maradványai...
Íme:
- Gyűlölöm a postaládát, mert folyton tele van számlákkal.
- Spórolok a melegvízzel és lekapcsolom a villanyt a fürdőben, ha nem vagyok ott.
- Adóhivatalba járok, számlákat fizetek és kérvényeket írok.
- Ki tudom cserélni a villanykörtét, egyenesen ütök szeget a falba és ha elromlik a számítógép, előbb megnézem mi a baja és csak azután hívom fel Satya öcsémet, hogy megbizonyosodjak, hogy tényleg az a baja.
- Megfőzőm az ebédemet és rántást, sőt habarást is teszek a levesbe!
- Elmúltak a pattanásaim...
- Virágokat ültetek és öntözök és azok nem halnak meg egy hét után.
- Próbálom beosztani az időmet és megtervezni a napjaimat.
- Nincs időm semmire.
- Folyton elfelejtem a szülinapokat, névnapokat és évfordulókat.
- Rájöttem, hogy a "hosszú három hónapos vakáció" valójában nagyon rövid és hogy egy év nem az örökkévalóság.
- Megtudtam, hogy a Kraszna utcának vége is van, hogy Zilah csak egy kisváros és hogy a világ valójában tényleg egy kicsi hely.
- Kiderítettem, hogy az "egyetem" csak egy intézmény, nem varázskastély és az egytemisták nem mindentudóak. Ja és nem épp olyan az egyetmista élet, mint a hollywoodi filmekben.
- Mostanában megtörténik, hogy a szüleim igazat adnak nekem, vagy ami mégfurcsább, nem tudnak hozzászólni egy egy dologhoz. Nem tudják a választ...
- Elszoktam bámulni az öreg néniket és bácsikat és azt kívánom, bárcsak megúszhatnám az öregkort.
- Megkeményedett a szívem...alig találok valamit, ami meghatná szegényt. A könnyekről nem is beszélve...elapadtak.
- Nem tudok sírni a megható filmeken vagy a szerencsétlenül járt emberek sorsán...a kóbórkutya csak egy kóbórkutya, a koldus csak egy koldus, a rengeteg szemét csak rengeteg szemét. Immunis lettem az élet dolgaira? Ha sokáig élsz valami vagy valaki mellett, megtanulsz elmenni mellette, anélkül, hogy észrevennéd...
18. Kezdem elfogadni olyannak a helyzeteket, amilyenek. Kezdem akkor tervezni a jövőmet, amikor az már elérkezett. Így könnyebb és csalódásmentesebb.
19. Már nemigen olvasok könyveket tökéletes párkapcsolatokról és tökéletes hívő életről és a tökéletes orvosokról. Mert az elmélet az csak elmélet...és néha a túl sok elmélet megbénítja napjainkat.
Mi a felnőttség, ha nem az, amikor már túl sok szöveget hallottál és rájössz, hogy a 245millió 631 esetből, amiről olvastál, a tied a 245millió 632edik?
Mi a felnőttség, ha nem az, amikor már túl sok szöveget hallottál és rájössz, hogy a 245millió 631 esetből, amiről olvastál, a tied a 245millió 632edik?
20. Lassan az egyetlen imám, ami szívből jön: "Uram, legyen meg a te akaratod, mert én már nem tudom, mit, miért és hogyan kell akarni..."
21. Úgy gyűlnek az emlékeim és agyamban, szívemen a letörölhetetlen "tetoválások", mint őszi fa alatt a színes levelek. Egymásra tevődnek, összetapadnak, elhalványulnak, de ott vannak, letagadhatatlanul.
22. Egy ideje nem találtam új barátokra és néha a régieket is erőmbe telik megtartani...
23. Eltűntek a nagy tervek, a világmegváltó gondolatok, a naphosszat álmodozás, a fehér lovon életembe berobogó herceg várása...helyüket egészen pici dolgok vették át...apróbb, elérhetőbb, reálisabb, konkrétabb dolgok.
Tér, idő, vágyak...mind beszűkültek, összezsugorodtak, összementek az évek "centrifugájában"...legalábbis nekem...legalábbis most így érzem...hogy ez átmeneti állapot-e? Vagy tényleg ilyen felnőttnek lenni? Hogy elmúlik-e vagy megszokom? Hogy az ilyenfajta átalakulások kórosak-e vagy normálisak? Ezekről halvány lilám sincs.
Ha valaki tudja, megmondhatja...lehet hinni fogok neki, lehet nem...mert hát na, mi van ha ebben is én vagyok a 245millió 362dik eset ?
Különben jól vagyok...csak úgy magamnak jegyzem meg...elballagtam, felnőttem, blogot írok és hamarosan folytatni fogom a trilógia második részével, a Múlttal...és aztán majd a harmadik résszel, a Jövővel...(Yesterday Today Tomorrow...csak olcsóbban, mint az Avonnál
) és ha ezt mind megcsináltam, én leszek a megalapítója a blogregény műfajnak...
csak most lefekszem...hogy gyűjtsek egy kis energiát
P.S. Bárki vagy, ha ezt elejétől végéig elolvastad, te vagy nagyon kitartó, vagy nagyon kíváncsi, vagy nagyon unatkozó vagy az egyik jóbarátom vagy. Mindenképp elismerésem ezért a teljesítményért! :)
