Karácsonyi szeretethimnusz

Tegnap este hangzott el a templomban...rohanás, fáradtság, ide-oda kapkodás, külsőségektől és sok sok gondolattól lefáradt állapotomban ébresztőként: 

 

Forrás: http://harangszo.blogspot.com/ :
 Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő harangocskákkal díszítem fel, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint díszletrendező.
Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kiló számra, ízletes ételeket főzök, és az evéshez csodálatosan megterített asztalt készítek elő, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint szakácsnő.
Ha a szegénykonyhán segédkezem, az öregek otthonában karácsonyi énekeket éneklek, és minden vagyonomat segélyként elajándékozom, de a családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit sem használ nekem.
Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel díszítem fel, ezernyi ünnepen veszek részt, a templomi kórusban énekelek, de nem Jézus Krisztus a szívem titka, akkor nem értettem meg, hogy miről szól a karácsony.
A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét megölelje.
A szeretet hagyja a lakásdíszítést, és megcsókolja a házastársát.
A szeretet barátságos az időszűke ellenére is.
A szeretet nem irigyel másokat házukért, amiben jól kiválasztott karácsonyi porcelán és odaillő asztalterítő van.
A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak, és útban tudnak lenni.
A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem örömmel ajándékozza meg épp azokat, akik ezt nem tudják viszonozni.
A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik.
A videojátékok tönkremennek, a gyöngysorok elvesznek, a számítógépek elavulnak. De a szeretet ajándéka megmarad.

 

Áldott Ünnepet, barátaim!

Álmok útján 3 (A Múlt avagy miből lesz a cserebogár)

Na hiányoztam? Legalább egy ici picit? Picirinyit? 

  Bár eredetileg úgy terveztem nem magyarázkodom, most mégis azt hiszem hogy az elmúlt pár hónapi szünet megér egy
magyarázatot...nem felejettem el a blogot, sem azokat, akiket olvasni szoktam...de nem ám! És írni is megpróbáltam időnként, újra meg újra nekirugaszkodtam... nyilván sikertelenül.
Félbe maradt mondatok, folytatódni nem akaró gondolatok...így jár az ember, ha folyton tanulni és tanulni és tanulni kell neki, vadul...a nyers tudomány megöli az ihletet. Legalábbis az enyémet. Államvizsgadolgozat, licensz vizsga, rezidensi versenyvizsga és végül a nagy pont az egészre: üdv a munkásosztályból!
Hiába, ilyen sorsdöntő fergeteges pillanatok közepette nincs idő az elmélkedésekre...és lehetőség sem. Tenni kell, nem álmodozni.
Hát türte Imola, ameddig türhette... kábé mostanig.
Most pedig, a nagy hajrá után, újból visszatérünk életünk sok kicsi vagy éppen óriási eseményének túlbonyolított értelmezéséhez.
Tudjátok, ahogy errefele szokás...
 
Nos...ha hiszitek, ha nem, a fenti képen, az én vagyok...igazából én sem hiszem, nekem is csak mondták.
Tehettem volna fel ide olyan igazi csuri-pucér képet is, amilyet annakidején minden valamirevaló gyermeknek készítettek, de gondoltam nem illik blogban pucérkodni.
Még akkor sem, ha a nudista alany egészen ártatlan és anno semmi beleszólása nem volt abba , hogy szeretné-e a popóját a jövő generációknak mutogatni. Kérem szépen, tőlem nem kérdezte meg senki.
Gondolkodom is, miért készítettek ilyen csuri képet rólunk, mikor a világra jöttünk? Miért is? Azonkívül, hogy legyen mivel leégetni  az embert a leendő férj/feleség előtt? "Ó, milyen aranyos volt, a kis hájas popsijával meg a hurkás combikákkal, essze meg anyuci..."

Hát igen...Rá(m)nézek és azt mondom magamnak: níí te, milyen kis vakarcs voltál... semmi nélkül jöttél a világra...azaz anyaszültmeztelenül. Ez egy jó szó, úgy gondolom. 

És akkor meg is van a magyarázat: az első képek azért pucérkodósak a családi albumban , mert emlékezni kell: semmi nélkül érkeztem és üres kézzel távozom majd...

Csak a közte levő idő számít. Nem hoztam és nem viszek el semmit, csak hagyni fogok valamit magam után.

Ez egy közhely...mintha az lenne...de igaz, mert közhely. Attól még, mert valamit már nem vagyunk képesek átérezni, még nem azt jelenti, hogy nem igaz. Amitől már nem dobban meg a szív, attól még lehet igaz. Furcsa, ugye?

   Bár tényleg nem volt időm mostanában blogra hányt elmélkedésekre, attól még titokban néha, két sor orvostudomány (megint csak túl nagy szó nekem) közt, el el tévedeztem arra a csalóka, labirintus-szerű útra, amit önelemzésnek és önmegismerésnek neveznek. És amiben olyan nehéz kiigazodni.

Nekem legalábbis. Nekem, aki mindig az okát és a motivációját keresi a dolgoknak. Az életének. A döntéseinek és  érzéseinek. Mit miért hogyan kiért és meddig teszek? Imola nem érti önmagát. Imolát néha sodorják magával az események és azt sem tudja, hogy kapálózzon és ússzon az árral szemben, vagy engedje magát sodortatni...
Válaszokat keres és amit talál...hát, néha meglepő...vagyis majdnem mindig.
   Nézem a képeket, amint ott vigyorgok az asztal tetején pucérságom minden glóriájában...vagy ahogy később nagymasnis copfokkal bámulok a nagyvilágba...és arra gondolok: mik voltak azok a dolgok, amelyek pont most, pont ide vezették az életemet?
Mi volt a múlt, ami formálta és alakította idáig a jelenemet? Túl filozófikus kérdések?
Talán nem is annyira...
Lássuk csak.
   Volt egy kislány, aki nagyon szeretett színezni...órákig hasalt a kifestőskönyve mellett és folyton hegyezni kellett a ceruzáit...és a kislány lassan nagylány lett, aki ma is nagyon szereti a színes dolgokat...sok sok meleg szín és máris jókedvre derül.
   Volt egy kislány, akinek az óvodába orvosi készletet hozott a Mikulás és ő ezen igencsak elcsodálkozott. "Anyu, de honnan tudta a Mikulás, hogy én orvosnéni akarok lenni?"
És ez a lány két hónappal ezelőtt, több mint húsz év után, kezében tartotta az orvosi diplomáját...
   Volt egy kislány, akinek szokása volt sétálás közben vagy a bolti sorbanállás közben  elmenekülni a szüleitől és odarohanni egy éppen arra járó ártatlan, mit sem sejtő kisgyerekhez, hogy azt jól megszorongassa és megpuszilgassa és jól megrémíssze eme túláradó szeretetkinyilvánítással. (na ez egy hosszú mondat...de hát ha így volt?).
   Volt egy kislány, aki az erkélyről bámult a nagyvilágra és nem győzte eleget kiabálni az anyukájának, hogy "Ni, anyu, ni, jönnek a babákok."
És ez a lány mai napig is nagy örömét leli a gyerekekben és az ő szeretésükben/szeretetükben.
Sőt, ez a lány négy nappal ezelőtt úgy döntött, hogy újszülött kisbabák gondozásával, gyógyításával fogja megkeresni a kenyerét...mert ha már dolgozni muszály, legalább szeressük is, amit csinálunk.

   Volt egy kislány, akinek az anyukája minden este, lefekvés előtt történeteket olvasott egy narancssárga gyerekbibliából.
És ez a lány ma sem tudja megmondani, hogy pontosan mikor ismerte meg Jézust, de sejti, hogy valamikor ekkor történhetett és állítja, hogy soha úgy és olyan egyszerűen nem szerette Őt, mint akkor.
Igen, kereszténysége "fénykorát" gyerekkorában élte és ez szép, de mégis fájóan szomorú...
   Volt egy kislány, akinek az apukája a copf-fogás mellett nagyon szerette szeretni a gyerekeit és ezt mindig ki is mutatta...volt becézgetés meg ölelgetés meg a szeretetkinyilvánításnak megannyi formája...
És ez a lány sokáig abban a tudatban élt, hogy a férfiak mind ilyenek: becézgetőek, pátyolgatóak, érzelem-kinyilvánítóak...s hogy nem minden apuka ilyen és főleg, hogy nem minden férfi ilyen...nos...csuda fura felfedezés.
   Volt egy kislány, aki kápráztató tündérmesék, romatikus lovag-regények és szívszaggató szerelmes filmeken nevelkedett.
Királykisasszonyokkal, hercegnőkkel, szerelmes hősökkel és hősnőkkel együtt sírt és nevetett.
És ez a lány titokban ma is azt hiszi, hogy valahol van, valahol lennie kell valódi mesevilágnak, aminek ő is szereplője lehet...de csak titokban hiszi ezt...és nagyon halkan...

   Az önmagamba utazás eredményének foszlányai...néhol fura, máskor ledöbbentő felfedezések...pillanatok, emberek, körülmények, hatások és mellékhatások, színek, képek, érzések, élmények, amelyekről nem is tudunk és mégis minden lépésünkben formáltak bennünket. A múltunk, ami jelenné vált.
A múlt, amit magunkkal hordozunk, ami  néha segít, máskor visszahúz, útunkba áll és megbénít.

   Hát ennyi marad az első és az utolsó "pucérságunk" között: formálódtatásunk története és mindaz, amit e folyamat közben mások szívében hagyunk.
Életem bonyolult labirintusában tovább él a remény:

	"Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében.
	Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél.
	Nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében.
	Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, a melyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülök." (139. zsoltár) "Egy régi kép, egy kisgyerek, ki tudja már, miért nevet; egy másik arc, egy kisleány, ki tudja már, miért vidám..." (Bródy)

Álmok útján 2 (A Jelen avagy Imola felnőtt lett)

Azt mondják, rossz pénz nem vész el...erre én vagyok az élő példa, mert íme, újra itt vagyok, nem mentem sehová, legfeljebb egy kicsit elballagtam...de csak egy kicsit. És már iparkodom is vissza, ide a blogra is, mert Zsófi szerint van egy  folytatásra váró bejegyzésem. Ja és szerintem is.
Szóval, back to business, hogy érthetően, magyarul fogalmazzak.

Egyik előző bejegyzésem  végén, amikor is nagyon utolért az elmúlt időkről való nosztalgiázás, azt írtam, folytatom június 11. után...azért jún. 11. után, mert akkor történt meg, ami még nem volt...vagyis az a híres ballagás Persze, tudom, nem olyan nagy dolog ez, hisz "ebben a mai világban" (lelki füleimbe cseng a nagyanyám ezen mélyértelmű, sokatmondó szavajárása ) már az számít kakukktojásnak, aki nem ballag (valahonnan valahová, néha az az érzésem, lassan már a földműveléshez és a tehén megfejéséhez is diploma fog kelleni). De amikor az ember hat évig vár egy bizonyos pillanatot és az, minden látszat ellenére, mégis bekövetkezik...na, azt a pillanatot mégsem lehet szó nélkül hagyni. Azért mégsem fog ez a mai bejegyzés erről szólni...mert egy ballagás az csak egy ballagás...mint annyi és annyi generációnak előttünk, nekünk is szép volt és megható és tuttira emlékezetes...de ami a legfontosabb: a mienk volt. És ezt nem veheti el tőlünk senki. Azt, hogy most az egyszer nem az ablakból és nem az utcaszélről és nem a karzatból néztük a végzős orvosisokat végigballagni, hanem végre végre, először és utoljára mi voltunk a történet főszereplői. Mi hordtuk, én hordtam azt a kalapot, én dobtam fel, én mondtam az orvosi esküt és június 11.-én én kerültem középre a fényképeken.

Mint minden igazán fontos pillanat, ez is hamar eltelt.
Egyszer rászánom magam, hogy megírjam, mi mindent szeretek ebben a szivárványszínű életben. És a sokminden között ott lesz egyik kedvenc időtöltésem is: várni a nagy pillanatokat. Mert sokkal jobb várni rájuk, mint tudni, hogy eljött. Minden beteljesedett vágy, minden valóra vált álom, minden kedves ünnep öröme egyben szomorúság is. Annak a szomorúsága, hogy elmúlik, amit vártál.
És ilyenkor más álmok, más vágyak, más tervek után kell nézni.
"Eljön gyorsan és itt hagy jól a mában, amit kívántam." (Demjén)
És itt is hagyott...itt maradtam a mában, az államvizsgadolgozatommal a nyakamon, egy akkora kupac tanulnivalóval a szobám sarkában, hogy ha valakit fejbevágnék vele, rögtön kiájulna na és egy csomó gondolattal a szűk agyamban, amik nem nagyon akaródznak megférni benne.
Hogy kicsit könnyítsek hát szegény szürkeállományomon, "blogra hányok" néhányat belőlük (mert hát "a mai világban" már nem papírra hányják az ilyesmit).

   Az egyik előnye (vagy hátránya, ez még mérlegelendő) az ilyen fontos eseményeknek az életemben (mint például az egyetem befejezése) az az, hogy ilyenkor egy pontban találkozik a múltam, a jelenem és a jövőm.
A múlt...az hosszú story...a mai bejegyzéshez főleg, mert már így is túlhaladtam a jóérzés határait, ami a szövegelést illeti.
A jövő...na vele nem vagyunk valami jóban mostanában, még megszelidítésre vár, azt hiszem...vagy ő engem, vagy én őt, de előbb- utóbb valaki beadja a derekát.
Ami többé kevésbé világos, az a jelen. És ebből is egy dolog: hogy végérvényesen, visszafordíthatatlanul és sajnálatos módon felnőtt lettem. Persze, ezt lehetne vitatni, hogy mikor válik felnőtté a felnőtt és hogy mit szól ehhez a kijelentéshez az, aki éppen görizés közben lát engem fenékre vágódni vagy bujócskázni hat visingáló kölök társaságában
De ezek csak egy halványuló gyerekkor kósza felvillanásai, pislákoló maradványai...

Felnőtt lettem és be tudom bizonyítani.
Íme:

1. Gyűlölöm a postaládát, mert folyton tele van számlákkal.
2. Spórolok a melegvízzel és lekapcsolom a villanyt a fürdőben, ha nem vagyok ott.
3. Adóhivatalba járok, számlákat fizetek és kérvényeket írok.
4. Ki tudom cserélni a  villanykörtét, egyenesen ütök szeget a falba és ha elromlik a számítógép, előbb megnézem mi a baja és csak azután hívom fel Satya öcsémet, hogy megbizonyosodjak, hogy tényleg az a baja.
5. Megfőzőm az ebédemet és rántást, sőt habarást is teszek a levesbe!
6. Elmúltak a pattanásaim...
7. Virágokat ültetek és öntözök és azok nem halnak meg egy hét után.
8. Próbálom beosztani az időmet és megtervezni a napjaimat.
9. Nincs időm semmire.
10. Folyton elfelejtem a szülinapokat, névnapokat és évfordulókat.
11. Rájöttem, hogy  a "hosszú három hónapos vakáció" valójában nagyon rövid és hogy egy év nem az örökkévalóság.
12.  Megtudtam, hogy a Kraszna utcának vége is van, hogy Zilah csak egy kisváros és hogy a világ valójában tényleg egy kicsi hely.
13. Kiderítettem, hogy az "egyetem" csak egy intézmény, nem varázskastély és az egytemisták nem mindentudóak. Ja és nem épp olyan az egyetmista élet, mint a hollywoodi filmekben.
14. Mostanában megtörténik, hogy a szüleim igazat adnak nekem, vagy ami mégfurcsább, nem tudnak hozzászólni egy egy dologhoz. Nem tudják a választ...
15. Elszoktam bámulni az öreg néniket és bácsikat és azt kívánom, bárcsak megúszhatnám az öregkort. 
16. Megkeményedett a szívem...alig találok valamit, ami meghatná szegényt. A könnyekről nem is beszélve...elapadtak.
17. Nem tudok sírni a megható filmeken vagy a szerencsétlenül járt emberek sorsán...a kóbórkutya csak egy kóbórkutya, a koldus csak egy koldus, a rengeteg szemét csak rengeteg szemét. Immunis lettem az élet dolgaira? Ha sokáig élsz valami vagy valaki mellett, megtanulsz elmenni mellette, anélkül, hogy észrevennéd...

   18.  Kezdem elfogadni olyannak a helyzeteket, amilyenek. Kezdem akkor tervezni a jövőmet, amikor az  már elérkezett. Így könnyebb és csalódásmentesebb.

   19.  Már nemigen olvasok könyveket tökéletes párkapcsolatokról és tökéletes hívő életről és a tökéletes orvosokról. Mert az elmélet az csak elmélet...és néha a túl sok elmélet megbénítja napjainkat.
Mi a felnőttség, ha nem az, amikor már túl sok szöveget hallottál és rájössz, hogy a 245millió 631 esetből, amiről olvastál, a tied a 245millió 632edik?

   20.  Lassan az egyetlen imám, ami szívből jön: "Uram, legyen meg a te akaratod,  mert én már nem tudom, mit, miért és hogyan kell akarni..."

   21.  Úgy gyűlnek az emlékeim és agyamban, szívemen a  letörölhetetlen "tetoválások", mint őszi fa alatt a színes levelek. Egymásra tevődnek, összetapadnak, elhalványulnak, de ott vannak, letagadhatatlanul.

   22.  Egy ideje nem találtam új barátokra és néha a régieket is erőmbe telik megtartani...

   23.  Eltűntek a nagy tervek, a világmegváltó gondolatok,  a naphosszat álmodozás, a fehér lovon életembe berobogó herceg várása...helyüket egészen pici dolgok vették át...apróbb, elérhetőbb, reálisabb, konkrétabb dolgok.

Tér, idő, vágyak...mind beszűkültek, összezsugorodtak, összementek az évek "centrifugájában"...legalábbis nekem...legalábbis most így érzem...hogy ez átmeneti állapot-e? Vagy tényleg ilyen felnőttnek lenni? Hogy elmúlik-e vagy megszokom? Hogy az ilyenfajta átalakulások kórosak-e vagy normálisak? Ezekről halvány lilám sincs.
Ha valaki tudja, megmondhatja...lehet hinni fogok neki, lehet nem...mert hát na, mi van ha ebben is én vagyok a 245millió 362dik eset ?
Különben jól vagyok...csak úgy magamnak jegyzem meg...elballagtam, felnőttem, blogot írok és hamarosan folytatni fogom a trilógia második részével, a Múlttal...és aztán majd a harmadik résszel, a Jövővel...(Yesterday Today Tomorrow...csak olcsóbban, mint az Avonnál ) és ha ezt mind megcsináltam, én leszek a megalapítója a blogregény műfajnak... csak most lefekszem...hogy gyűjtsek egy kis energiát

P.S. Bárki vagy, ha ezt elejétől végéig elolvastad, te  vagy nagyon kitartó, vagy nagyon kíváncsi, vagy nagyon unatkozó vagy az egyik jóbarátom vagy. Mindenképp elismerésem ezért a teljesítményért! :)

Lenemtagadhatatlan...

 Tudod, időnként legyőz pár fura gondolat,

Egyre halványuló emlékek súlya fojtogat.

Elég egy szó, egy dal, egy kósza illat

S máris száz és száz régi képet villant...

Régi? Hisz alig pár év telt el azóta,

Mégis bánt, hogy így él bennem, megfakulva.

A tavasz a hibás, mert valamire mégis fogni kell,

Ha gyöngyvirágos erdő mélyére kalandozok el.

Apró, fehér virágok, illatuk most is érzem,

Őrzik még a percet, melyben igazán élt a szívem.

Két fatörzs, egy gyors vihar és tűnő felhők zöld mező felett...

Titkunkra nem vigyáz ma más, csak az emlékezet.

  A város utcáira ha tavaszi naplemente hull

És engem ott talál, bolyongva éppen, s céltalanul,

Saját magam látom az utca másik oldalán,

Kezem kezében, szelíd vasárnap délután.

Tudtam, hogy újra visszajön, bár akkor búcsúzott.

Szavait suttogják emlék-sikátorok.

És felidézik távolba robogó vonatok

Édes csókoknak ízét egy szürke peronon...

Halk éjszakában vonatfütty ha szól,

Megrezzenek, szívem köré szorul.

Próbálom, hátha egyszer elfelejthetném

A kezet, mely füstfelhőkön át integet felém.

Igen, tudom, csaló dolog az emlékezet

Mert csak a szép dolgokat tartogatja meg.

De ne félj, nem ejthet egykönnyen rabul,

Hisz tudom, tudom, hogy mindez már a mult.

S amibe Isten egyszer  beleszólt,

Az úgy marad, örökre, változatlanul.

De van bennem valami nagyon emberi, 

Mi Isten arcát gyakran elfedi,

Ígéreteit lassan belepi a por

S ilyenkor szívemben idegen hang dúdol:

"Előtte szebb jövőre vágytál, utána ugyanúgy;

A jelen csak vele volt tiéd . S szeretted. Pont. Ezért."

(P.S. egy érzés...személyes...lenemtagadhatatlan...emberi...mi belőlem most éppen így buggyant ki...ma rímeket hányok, azt hiszem )

Álmok útján...

...indultam ezelőtt hat évvel, azokon a nyaratbúcsúztató napokon.
Akkor úgy éreztem, hat év az olyan hosszú idő, hogy ki sem lehet gondolni a végét.
Nem is gondoltam rá...mindaddig, amíg egy szép napon meg nem lepett és bejelentkezett. Azt mondta, még néhány nap és itt lesz. Azt sem kérdezte, akarom-e vagy sem? Nem, ő csak jön és pontot tesz valamire.
És hogy mi ez a valami...nos, ez az, amin tizenkettedik és egyben legutolsó szesszióm gyönyörűségesen kínos napjain elgondolkozám.


Általában az erkélyen ülünk: 
én, aki a piszkos munkát végzi, két párnával felpolcolt széken. Lényege: később zsibbad a hátsó => késlekedik a könyv mellőli felállási kényszer. :) Körülöttem poharak, tányérok, csokimaradékok, almacsutka, napló, Mai Ige, színesebbnél rikítósabb text-markerek, hajcsattok meg hajgumik, esetleg fogpiszkálók vagy éppen körömlakk...no meg mellesleg az "anyag". Úgy...mellesleg :P

Aztán itt van Zuzu, a kaktusz...emlékek őrizője és néhanapján felidézője...Zuzu virágozni szokott...most is lesem, de egyelőre mindhiába...







A begóniát szülinapomra kaptam anyumtól, akiről mindenki tudja, hogy szereti a "gazait" (hogy a tesómat idézzem)...csodálom is, hogy volt szíve itthagyni ezt a gyönyörűséget nálam. De ezen fotográfia is  bizonyítja, hogy igenis él, sőt, nyakra-főre virágzik és élete első szesszióját büszkén viseli :)

Végül pedig itt vannak a saját kézzel ültetett büdöskéim, akikre büszke vagyok...mert sárgák és bordók és narancssárgák és egyszerűek, de nagyszerűek, mert olyanok, mint én: nem tökéletesek (mert kicsit tényleg büdösek), de szívósak és jól bírják a gyűrődést :)

  Hát, be kell valljam, közülünk igazán csak én vagyok az, aki nem csak napozik és sütkérezik egész nap, hanem az agyát is használja időnként...hol hasznos, hol haszontalan dolgokra...
Például arra, hogy kipróbálja, mi történik, ha saját magát akarja "ignore"-ra tenni a messengeren...akinek még nem támadt ez a zseniálisan pihent ötlete, azt felvilágosítom: kiugrik egy kis ablak a következő üzenettel:
"You cannot ignore yourself!"
  Csak ültem és bámultam...van ebben valami...szeretnék néha kibújni a bőrömből, más lenni, más helyen és más időben...vagy legalább hat évet visszamenni az időben. Vinném az eddigi tapasztalataimat és újraírnám az éveket...kitörölném a hibákat és megragasztanám a széttört álmokat...újra hinnék abban, hogy a világ sokkal több, mint amit látunk belőle...hogy tele van csodákkal és szívet dobogtató dolgokkal, csak akarni kell megélni őket.
  De azt, ami voltam s amivé lettem, semmibe venni nem tudom. Nem tudom mellőzni magam.
Mert az utóbbi hat év minden élménye, minden kihívása, minden sikere és átélt csodája, minden újabb érzése, minden rossz döntése és elhibázott lépese, minden szétporladt vágya és szívembe vésett emléke csíszolt egyet rajtam...lassan, szinte észrevétlenül.
És most, hogy hirtelen lezárul egy szakasz, észreveszem, hogy más vagyok, mint aki elindult ezen az úton.
Jobb napokon számba veszem  és eltűnődöm a sok csodán, amit megtapasztaltam...a dolgokon, amiket megtanultam...a barátokon, akik beléptek az életembe...az élményeken, amelyek mára már emlékekké gömbölyödtek.
Aztán vannak borús, kedvetlen napok, amikor semmi sem jó, amikor elegem van a "felnőttesdi"-ből, abból, hogy erősnek kell lenni és eszembe jut, hogy voltak félelmek, volt szorongás, könnyek, volt szégyen és lehajtott fej, volt magány és kétségbeesés, csalódás és összetört szív...volt sok dolog, amikről azt hittem hajdanán, hogy megúszom őket. És íme, kiderült, hogy én is emberből vagyok. És mint olyan, nekem is át kell élnem a dolgokat, amelyek sokszor annyira egyformává tesznek bennünket, embereket.

Ez a bejegyzés talán nem sokat mond, pont azért, mert semmi új nincs benne...de hát mit tehet az ember ilyen napokon, amikor azzal kel és azzal fekszik, hogy "tanulni kell vadul", ahogy Zorán énekli? Mi mást, ha nem azt, hogy ezerszer újra és újragondolt gondolatokkal foglalkozik és próbálja kitalálni, hogy ki is ő tulajdonképpen és merre tart az élete...hogy mi volt és mivé lett...és hogy amivé lett, az megfelel-e annak, amit a Tervező kigondolt még a kezdetek kezdetén...
És nézi a marosparti naplementét...Imola, Zuzu, a begónia és a büdöskék.
(ezen rész folytatása június 11. után...addig más dolgokról.)

"Lásd az Isten munkáját:

mert ki tudja egyenessé tenni, amit görbévé tett?

Jó napon légy jókedvű, rossz napon lásd be:

ezt is éppen úgy, mint azt, az Isten csinálta,

hogy ki ne találjon az ember jövőjéből semmit."

                                     Préd. 7:13-15