Csodák nekem...

-"Írjál még blogot..."
-"Jó, de miről? Adj egy ötletet..."
-"Azt te kell tudjad...az életedről, mindig arról szoktál."

Nos, az életem... az minden nap 6 óra 15 perckor kezdődik...legalábbis ilyenkor már érzem, hogy kezdődik...mégpedig úgy, hogy borzos a hajam, gyűrött a párnám, újra megígérem, hogy kihajítom a telefont, ha még egyszer megszólal, de épphogy befejezem magamban az ígérgetést, a lakótársam repül lefele az emleteságyról. Ezen mindig elcsodálkozom, hajnali megvilágosodott állapotomban...mármint ezen a Duracell-nyuszis jelenségen...
No de elcsodálkozni sincs sok időm: "Vigyázat, Imo, gyújtom a villanyt!" És akkor Imo magára húzza a paplant és a paplan alatt az Úrhoz fohászkodik: "Bölcsen megalkottad a nappalt és az éjszakát...de az utóbbi lehetett volna kicsit hosszabb..."
Hát ilyenek a  reggelek...morcosak, de aztán egy forró tea, egy pirítós és a Mai Ige mellett lassan felengednek. Csak vigyázni kell. hogy a kinti  -18 fok meg ne fagyassza újra...a kedvet, a szivet és a mosolyt...no meg a színeket.

 Mert a fagyos szívű emberek nem kedvencei az Úrnak...talán ezért rejt el minden napunkban legalább egy, de néha több apró csodát. Hogy megolvassza a szívünket és melegen tartsa, amíg jön a tavasz...és még annál tovább is.
  Az életemnek (újabban munkáséletemnek) megvan a kerete, a váza...hétköznapok száguldó menete.
És elcsodálkozom időnként: ilyen lesz ez már ezután? Fura megszokni ezt a pontos programszerűséget. Minden reggel 6:15kor...a következő negyven évben?
S akkor kicsit félek. A megszokástól, a rutintól, az előreláthatóságtól, a fásultságtól....mert példát láttam rá. Nem is egyet...
Nem nem, Isten szótárában nincsenek ilyen szavak. Még negyven év után sem. Mert neki megvannak az ellenszerei: örülni a mának, a percnek, az életnek.
  "Hanem örüljetek és örvendjetek azoknak mindörökké, a melyeket én teremtek" Ézs. 65:18
  "Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek!" Fil 4:4
Sokáig nem értettem, hogy lehet valakinek örömet parancsolni. Tessék örülni! Most azonnal! Vicces badarság, nemde?
És mégis. Most már értem.
Az öröm egy döntés. 
Az öröm nem egy olyan valami, ami tőlünk függetlenül jön és megy, ki és be sétál az életünkbe. Legalábbis nem így kellene lennie.
  Reggel várom a délutánt, hétközben várom a hétvégét, ittlétben a hazamenetelt, évközben a szabadságot, hónap elején a fizetést, hidegben a tavaszt, esőben a napsütést, magányban a társat és még mennyi mindent várok és várok...És azt mondom: majd akkor. Majd akkor leszek boldog, ha...., ha...., ha.....
Közben pedig futnak velem az évek, túl sok a "majd, ha" és elmarad az öröm. Elfelejtek boldognak lenni.

Nem akarok belefásulni. Nem akarok beletörődni. Nem akarok sem a múltban, sem a jövőben élni.

Örülni akarok. Most. Pizsamában, pokrócba bugyolálva, forró teát iszogatva és gondolatokat irogatva...pont így, pont most.
Dönteni az öröm mellett.
Dönteni úgy, hogy észre akarom venni a napjaimba elrejtett csodákat.

• Egy vadiúj aragáz kályha. Guggolni a sütő előtt és lesni, ahogy magasra nő benne a piskóta és a kibontakozik a vajas rétes.

• Kedves barátokkal shaormát zabálni.

• Dinókiállításra menni és örülni egy gyerek örömén.

• -10 fokban korcsolyázni és fenékre zuhanni, kétszer is. Nevetni rajta, úgy igazán, jólesően.

• Hideg délutánon puha pokróc alatt regényt olvasni...beleélni magam...

• Levelet írni Istennek álmokról, tervekről, ígéretekről és megüzenni, hogy bízok Benne.

• Új ifit fedezni fel és érezni, hogy mégiscsak jobb közösségben, mint egyedül...biztonságosabb.

• Öcsitesókkal együtt lenni, együtt filmezni, Fellegvárba sétálni, fagyoskodni, teázóba beülni, lasagnát készíteni.

• Barátnőt elkísérni mennyasszonyiruhát próbálni, meghatódni.

• Éjszakai ügyeletben jópofa kolleganővel teázni, narancsot rágcsálni és kis betegek közt izgulni.

• Gyógyítani. Úgy igazából.

• Rozoga kis narancssárga autóval végigpöfögni a városon.

• Segíteni valakin és érezni, hogy jót teszek.

• Kedves barátnőt várni egy fagyos buszmegállóban. 

• Dumálni, dumálni, dumálni...úgy igazán, csajosan. 

• Kiönteni a lelkem, tanácsot kapni, és együtt nevetni

• Meghallgatni és meghallgatva lenni.

• Ablakból bámulni az éjszakába, sárgafényű utcai lámpákra és jólesően fáradtnak érezni magam.... 

Ezek csodák nekem. Öröm nekem.

 Az életem nem regény és nem hollywoodi story...tulajdonképpen olyan, mint bárki másé.
Nincs benne semmi rendkívüli, amit érdemes lenne leírni.
Mégis ezt teszem. Írok róla. Semmiségekről, hétköznapi dolgokról...kisebb és nagyobb csodákról.
Arról, hogy az öröm egy döntés. Hogy az örömet tanulni kell.
Hogy élni a jelenben kell. Boldognak lenni. Most, ma. Különben is, a "majd" az messze van és olyan bizonytalan...
Most elfogytak a szavak...időnként elfogynak...talán nem is véletlenül. Talán azért, hogy helyet hagyjanak a tetteknek is...mert az örömről nem elég írni. Az örömet megélni kell. Hát akkor megyek is, megélni...jössz-e velem?

 

Egy új kezdet....

...mindenféle szempontból.
Új város, új lakás, új életstílus, új funkció és új programok, új emberek, ismeretlen utcák, zajok és fények...átértékelődött tervek és több-másabb felelősségek.
Úgy érzem, megtalált a jövő...itt van velem. A jövő, amire annyiszor és annyiféleképpen gondoltam.
Érdekes...szinte irreális.
Sokminden változott, mégis vannak dolgok, melyek megmaradnak. Továbbra is dönteni kell. És komolyan dönteni. Naponta. Mint egy felnőtt, pont úgy.
Valakit elengedni.
Eldönteni, hogy erős vagyok.
Akarni élni és akarni örülni.
Akarni barátnak lenni.
Akarni a mában élni és megragadni annak minden lehetőségét.
Hinni abban, hogy ezen jövő után egy másik következik, ami lehet szép...ami lehet olyan, amilyennek akarom. Mert szépnek akarom. És áldottnak.

Különben hála van a szívemben. Szívemben hála hála hála dalol, az én szívemben... és persze öröm is.
Isten minden veszteségért kárpótol. Mindig. És sosem vesz el semmit erőszakkal. Kifinomult módszerei vannak, de igazán...:) és észre sem veszem, máris nyugodt szívvel és felszabadultan adom neki szívem legféltettebb kincseit. No jó, nem máris...és inkább utóbb, mint előbb. S persze könnyű beszélni róla...így utólag. De a hála marad.
Vannak más dolgok is. Hála a barátokért, akik még mindig és újra mellettem vannak. Pótolhatatlanok. (akit érint, vegye magára, legyen szíves).

Hála a sok újszülött porontyért, akik között dolgozhatok... naponta sok sok új élet veszi kezdetét a szemem láttára...hogy ne hinnék hát a jövőben? És hogy szomorkodhatnék, amikor körbenézek és sok kis bebugyolált emberfióka kórusba és jóízüen cuppogtatja az öklét? Megtölti a szívemet örömmel...
És hála az új lehetőségekért...amik jönni fognak. "Mert a Föld forog velünk a Nap körül tovább..."
És nem csak úgy, céltalanul...Valaki irányítja.

"Ímé, újat cselekszem; most készül, avagy nem tudjátok még? Igen, a pusztában utat szerzek, és a kietlenben folyóvizeket.' Ézs 43,19

Nagy ölelés mindenkinek, aki olvas és akiket szeretek...mert van egy pár belőlük. (ez most egy érzelgősebb pillanatom...de semmi pánilk, elmúlik)

 Képek: az első közös kolozsvári kiruccanás...kugliztunk...és jól kikaptam....de jó este volt...jó emberekkel.

Karácsonyi szeretethimnusz

Tegnap este hangzott el a templomban...rohanás, fáradtság, ide-oda kapkodás, külsőségektől és sok sok gondolattól lefáradt állapotomban ébresztőként: 

 

Forrás: http://harangszo.blogspot.com/ :
 Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő harangocskákkal díszítem fel, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint díszletrendező.
Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kiló számra, ízletes ételeket főzök, és az evéshez csodálatosan megterített asztalt készítek elő, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint szakácsnő.
Ha a szegénykonyhán segédkezem, az öregek otthonában karácsonyi énekeket éneklek, és minden vagyonomat segélyként elajándékozom, de a családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit sem használ nekem.
Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel díszítem fel, ezernyi ünnepen veszek részt, a templomi kórusban énekelek, de nem Jézus Krisztus a szívem titka, akkor nem értettem meg, hogy miről szól a karácsony.
A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét megölelje.
A szeretet hagyja a lakásdíszítést, és megcsókolja a házastársát.
A szeretet barátságos az időszűke ellenére is.
A szeretet nem irigyel másokat házukért, amiben jól kiválasztott karácsonyi porcelán és odaillő asztalterítő van.
A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak, és útban tudnak lenni.
A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem örömmel ajándékozza meg épp azokat, akik ezt nem tudják viszonozni.
A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik.
A videojátékok tönkremennek, a gyöngysorok elvesznek, a számítógépek elavulnak. De a szeretet ajándéka megmarad.

 

Áldott Ünnepet, barátaim!

Álmok útján 3 (A Múlt avagy miből lesz a cserebogár)

Na hiányoztam? Legalább egy ici picit? Picirinyit? 

  Bár eredetileg úgy terveztem nem magyarázkodom, most mégis azt hiszem hogy az elmúlt pár hónapi szünet megér egy
magyarázatot...nem felejettem el a blogot, sem azokat, akiket olvasni szoktam...de nem ám! És írni is megpróbáltam időnként, újra meg újra nekirugaszkodtam... nyilván sikertelenül.
Félbe maradt mondatok, folytatódni nem akaró gondolatok...így jár az ember, ha folyton tanulni és tanulni és tanulni kell neki, vadul...a nyers tudomány megöli az ihletet. Legalábbis az enyémet. Államvizsgadolgozat, licensz vizsga, rezidensi versenyvizsga és végül a nagy pont az egészre: üdv a munkásosztályból!
Hiába, ilyen sorsdöntő fergeteges pillanatok közepette nincs idő az elmélkedésekre...és lehetőség sem. Tenni kell, nem álmodozni.
Hát türte Imola, ameddig türhette... kábé mostanig.
Most pedig, a nagy hajrá után, újból visszatérünk életünk sok kicsi vagy éppen óriási eseményének túlbonyolított értelmezéséhez.
Tudjátok, ahogy errefele szokás...
 
Nos...ha hiszitek, ha nem, a fenti képen, az én vagyok...igazából én sem hiszem, nekem is csak mondták.
Tehettem volna fel ide olyan igazi csuri-pucér képet is, amilyet annakidején minden valamirevaló gyermeknek készítettek, de gondoltam nem illik blogban pucérkodni.
Még akkor sem, ha a nudista alany egészen ártatlan és anno semmi beleszólása nem volt abba , hogy szeretné-e a popóját a jövő generációknak mutogatni. Kérem szépen, tőlem nem kérdezte meg senki.
Gondolkodom is, miért készítettek ilyen csuri képet rólunk, mikor a világra jöttünk? Miért is? Azonkívül, hogy legyen mivel leégetni  az embert a leendő férj/feleség előtt? "Ó, milyen aranyos volt, a kis hájas popsijával meg a hurkás combikákkal, essze meg anyuci..."

Hát igen...Rá(m)nézek és azt mondom magamnak: níí te, milyen kis vakarcs voltál... semmi nélkül jöttél a világra...azaz anyaszültmeztelenül. Ez egy jó szó, úgy gondolom. 

És akkor meg is van a magyarázat: az első képek azért pucérkodósak a családi albumban , mert emlékezni kell: semmi nélkül érkeztem és üres kézzel távozom majd...

Csak a közte levő idő számít. Nem hoztam és nem viszek el semmit, csak hagyni fogok valamit magam után.

Ez egy közhely...mintha az lenne...de igaz, mert közhely. Attól még, mert valamit már nem vagyunk képesek átérezni, még nem azt jelenti, hogy nem igaz. Amitől már nem dobban meg a szív, attól még lehet igaz. Furcsa, ugye?

   Bár tényleg nem volt időm mostanában blogra hányt elmélkedésekre, attól még titokban néha, két sor orvostudomány (megint csak túl nagy szó nekem) közt, el el tévedeztem arra a csalóka, labirintus-szerű útra, amit önelemzésnek és önmegismerésnek neveznek. És amiben olyan nehéz kiigazodni.

Nekem legalábbis. Nekem, aki mindig az okát és a motivációját keresi a dolgoknak. Az életének. A döntéseinek és  érzéseinek. Mit miért hogyan kiért és meddig teszek? Imola nem érti önmagát. Imolát néha sodorják magával az események és azt sem tudja, hogy kapálózzon és ússzon az árral szemben, vagy engedje magát sodortatni...
Válaszokat keres és amit talál...hát, néha meglepő...vagyis majdnem mindig.
   Nézem a képeket, amint ott vigyorgok az asztal tetején pucérságom minden glóriájában...vagy ahogy később nagymasnis copfokkal bámulok a nagyvilágba...és arra gondolok: mik voltak azok a dolgok, amelyek pont most, pont ide vezették az életemet?
Mi volt a múlt, ami formálta és alakította idáig a jelenemet? Túl filozófikus kérdések?
Talán nem is annyira...
Lássuk csak.
   Volt egy kislány, aki nagyon szeretett színezni...órákig hasalt a kifestőskönyve mellett és folyton hegyezni kellett a ceruzáit...és a kislány lassan nagylány lett, aki ma is nagyon szereti a színes dolgokat...sok sok meleg szín és máris jókedvre derül.
   Volt egy kislány, akinek az óvodába orvosi készletet hozott a Mikulás és ő ezen igencsak elcsodálkozott. "Anyu, de honnan tudta a Mikulás, hogy én orvosnéni akarok lenni?"
És ez a lány két hónappal ezelőtt, több mint húsz év után, kezében tartotta az orvosi diplomáját...
   Volt egy kislány, akinek szokása volt sétálás közben vagy a bolti sorbanállás közben  elmenekülni a szüleitől és odarohanni egy éppen arra járó ártatlan, mit sem sejtő kisgyerekhez, hogy azt jól megszorongassa és megpuszilgassa és jól megrémíssze eme túláradó szeretetkinyilvánítással. (na ez egy hosszú mondat...de hát ha így volt?).
   Volt egy kislány, aki az erkélyről bámult a nagyvilágra és nem győzte eleget kiabálni az anyukájának, hogy "Ni, anyu, ni, jönnek a babákok."
És ez a lány mai napig is nagy örömét leli a gyerekekben és az ő szeretésükben/szeretetükben.
Sőt, ez a lány négy nappal ezelőtt úgy döntött, hogy újszülött kisbabák gondozásával, gyógyításával fogja megkeresni a kenyerét...mert ha már dolgozni muszály, legalább szeressük is, amit csinálunk.

   Volt egy kislány, akinek az anyukája minden este, lefekvés előtt történeteket olvasott egy narancssárga gyerekbibliából.
És ez a lány ma sem tudja megmondani, hogy pontosan mikor ismerte meg Jézust, de sejti, hogy valamikor ekkor történhetett és állítja, hogy soha úgy és olyan egyszerűen nem szerette Őt, mint akkor.
Igen, kereszténysége "fénykorát" gyerekkorában élte és ez szép, de mégis fájóan szomorú...
   Volt egy kislány, akinek az apukája a copf-fogás mellett nagyon szerette szeretni a gyerekeit és ezt mindig ki is mutatta...volt becézgetés meg ölelgetés meg a szeretetkinyilvánításnak megannyi formája...
És ez a lány sokáig abban a tudatban élt, hogy a férfiak mind ilyenek: becézgetőek, pátyolgatóak, érzelem-kinyilvánítóak...s hogy nem minden apuka ilyen és főleg, hogy nem minden férfi ilyen...nos...csuda fura felfedezés.
   Volt egy kislány, aki kápráztató tündérmesék, romatikus lovag-regények és szívszaggató szerelmes filmeken nevelkedett.
Királykisasszonyokkal, hercegnőkkel, szerelmes hősökkel és hősnőkkel együtt sírt és nevetett.
És ez a lány titokban ma is azt hiszi, hogy valahol van, valahol lennie kell valódi mesevilágnak, aminek ő is szereplője lehet...de csak titokban hiszi ezt...és nagyon halkan...

   Az önmagamba utazás eredményének foszlányai...néhol fura, máskor ledöbbentő felfedezések...pillanatok, emberek, körülmények, hatások és mellékhatások, színek, képek, érzések, élmények, amelyekről nem is tudunk és mégis minden lépésünkben formáltak bennünket. A múltunk, ami jelenné vált.
A múlt, amit magunkkal hordozunk, ami  néha segít, máskor visszahúz, útunkba áll és megbénít.

   Hát ennyi marad az első és az utolsó "pucérságunk" között: formálódtatásunk története és mindaz, amit e folyamat közben mások szívében hagyunk.
Életem bonyolult labirintusában tovább él a remény:

	"Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében.
	Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél.
	Nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében.
	Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, a melyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülök." (139. zsoltár) "Egy régi kép, egy kisgyerek, ki tudja már, miért nevet; egy másik arc, egy kisleány, ki tudja már, miért vidám..." (Bródy)

Álmok útján 2 (A Jelen avagy Imola felnőtt lett)

Azt mondják, rossz pénz nem vész el...erre én vagyok az élő példa, mert íme, újra itt vagyok, nem mentem sehová, legfeljebb egy kicsit elballagtam...de csak egy kicsit. És már iparkodom is vissza, ide a blogra is, mert Zsófi szerint van egy  folytatásra váró bejegyzésem. Ja és szerintem is.
Szóval, back to business, hogy érthetően, magyarul fogalmazzak.

Egyik előző bejegyzésem  végén, amikor is nagyon utolért az elmúlt időkről való nosztalgiázás, azt írtam, folytatom június 11. után...azért jún. 11. után, mert akkor történt meg, ami még nem volt...vagyis az a híres ballagás Persze, tudom, nem olyan nagy dolog ez, hisz "ebben a mai világban" (lelki füleimbe cseng a nagyanyám ezen mélyértelmű, sokatmondó szavajárása ) már az számít kakukktojásnak, aki nem ballag (valahonnan valahová, néha az az érzésem, lassan már a földműveléshez és a tehén megfejéséhez is diploma fog kelleni). De amikor az ember hat évig vár egy bizonyos pillanatot és az, minden látszat ellenére, mégis bekövetkezik...na, azt a pillanatot mégsem lehet szó nélkül hagyni. Azért mégsem fog ez a mai bejegyzés erről szólni...mert egy ballagás az csak egy ballagás...mint annyi és annyi generációnak előttünk, nekünk is szép volt és megható és tuttira emlékezetes...de ami a legfontosabb: a mienk volt. És ezt nem veheti el tőlünk senki. Azt, hogy most az egyszer nem az ablakból és nem az utcaszélről és nem a karzatból néztük a végzős orvosisokat végigballagni, hanem végre végre, először és utoljára mi voltunk a történet főszereplői. Mi hordtuk, én hordtam azt a kalapot, én dobtam fel, én mondtam az orvosi esküt és június 11.-én én kerültem középre a fényképeken.

Mint minden igazán fontos pillanat, ez is hamar eltelt.
Egyszer rászánom magam, hogy megírjam, mi mindent szeretek ebben a szivárványszínű életben. És a sokminden között ott lesz egyik kedvenc időtöltésem is: várni a nagy pillanatokat. Mert sokkal jobb várni rájuk, mint tudni, hogy eljött. Minden beteljesedett vágy, minden valóra vált álom, minden kedves ünnep öröme egyben szomorúság is. Annak a szomorúsága, hogy elmúlik, amit vártál.
És ilyenkor más álmok, más vágyak, más tervek után kell nézni.
"Eljön gyorsan és itt hagy jól a mában, amit kívántam." (Demjén)
És itt is hagyott...itt maradtam a mában, az államvizsgadolgozatommal a nyakamon, egy akkora kupac tanulnivalóval a szobám sarkában, hogy ha valakit fejbevágnék vele, rögtön kiájulna na és egy csomó gondolattal a szűk agyamban, amik nem nagyon akaródznak megférni benne.
Hogy kicsit könnyítsek hát szegény szürkeállományomon, "blogra hányok" néhányat belőlük (mert hát "a mai világban" már nem papírra hányják az ilyesmit).

   Az egyik előnye (vagy hátránya, ez még mérlegelendő) az ilyen fontos eseményeknek az életemben (mint például az egyetem befejezése) az az, hogy ilyenkor egy pontban találkozik a múltam, a jelenem és a jövőm.
A múlt...az hosszú story...a mai bejegyzéshez főleg, mert már így is túlhaladtam a jóérzés határait, ami a szövegelést illeti.
A jövő...na vele nem vagyunk valami jóban mostanában, még megszelidítésre vár, azt hiszem...vagy ő engem, vagy én őt, de előbb- utóbb valaki beadja a derekát.
Ami többé kevésbé világos, az a jelen. És ebből is egy dolog: hogy végérvényesen, visszafordíthatatlanul és sajnálatos módon felnőtt lettem. Persze, ezt lehetne vitatni, hogy mikor válik felnőtté a felnőtt és hogy mit szól ehhez a kijelentéshez az, aki éppen görizés közben lát engem fenékre vágódni vagy bujócskázni hat visingáló kölök társaságában
De ezek csak egy halványuló gyerekkor kósza felvillanásai, pislákoló maradványai...

Felnőtt lettem és be tudom bizonyítani.
Íme:

1. Gyűlölöm a postaládát, mert folyton tele van számlákkal.
2. Spórolok a melegvízzel és lekapcsolom a villanyt a fürdőben, ha nem vagyok ott.
3. Adóhivatalba járok, számlákat fizetek és kérvényeket írok.
4. Ki tudom cserélni a  villanykörtét, egyenesen ütök szeget a falba és ha elromlik a számítógép, előbb megnézem mi a baja és csak azután hívom fel Satya öcsémet, hogy megbizonyosodjak, hogy tényleg az a baja.
5. Megfőzőm az ebédemet és rántást, sőt habarást is teszek a levesbe!
6. Elmúltak a pattanásaim...
7. Virágokat ültetek és öntözök és azok nem halnak meg egy hét után.
8. Próbálom beosztani az időmet és megtervezni a napjaimat.
9. Nincs időm semmire.
10. Folyton elfelejtem a szülinapokat, névnapokat és évfordulókat.
11. Rájöttem, hogy  a "hosszú három hónapos vakáció" valójában nagyon rövid és hogy egy év nem az örökkévalóság.
12.  Megtudtam, hogy a Kraszna utcának vége is van, hogy Zilah csak egy kisváros és hogy a világ valójában tényleg egy kicsi hely.
13. Kiderítettem, hogy az "egyetem" csak egy intézmény, nem varázskastély és az egytemisták nem mindentudóak. Ja és nem épp olyan az egyetmista élet, mint a hollywoodi filmekben.
14. Mostanában megtörténik, hogy a szüleim igazat adnak nekem, vagy ami mégfurcsább, nem tudnak hozzászólni egy egy dologhoz. Nem tudják a választ...
15. Elszoktam bámulni az öreg néniket és bácsikat és azt kívánom, bárcsak megúszhatnám az öregkort. 
16. Megkeményedett a szívem...alig találok valamit, ami meghatná szegényt. A könnyekről nem is beszélve...elapadtak.
17. Nem tudok sírni a megható filmeken vagy a szerencsétlenül járt emberek sorsán...a kóbórkutya csak egy kóbórkutya, a koldus csak egy koldus, a rengeteg szemét csak rengeteg szemét. Immunis lettem az élet dolgaira? Ha sokáig élsz valami vagy valaki mellett, megtanulsz elmenni mellette, anélkül, hogy észrevennéd...

   18.  Kezdem elfogadni olyannak a helyzeteket, amilyenek. Kezdem akkor tervezni a jövőmet, amikor az  már elérkezett. Így könnyebb és csalódásmentesebb.

   19.  Már nemigen olvasok könyveket tökéletes párkapcsolatokról és tökéletes hívő életről és a tökéletes orvosokról. Mert az elmélet az csak elmélet...és néha a túl sok elmélet megbénítja napjainkat.
Mi a felnőttség, ha nem az, amikor már túl sok szöveget hallottál és rájössz, hogy a 245millió 631 esetből, amiről olvastál, a tied a 245millió 632edik?

   20.  Lassan az egyetlen imám, ami szívből jön: "Uram, legyen meg a te akaratod,  mert én már nem tudom, mit, miért és hogyan kell akarni..."

   21.  Úgy gyűlnek az emlékeim és agyamban, szívemen a  letörölhetetlen "tetoválások", mint őszi fa alatt a színes levelek. Egymásra tevődnek, összetapadnak, elhalványulnak, de ott vannak, letagadhatatlanul.

   22.  Egy ideje nem találtam új barátokra és néha a régieket is erőmbe telik megtartani...

   23.  Eltűntek a nagy tervek, a világmegváltó gondolatok,  a naphosszat álmodozás, a fehér lovon életembe berobogó herceg várása...helyüket egészen pici dolgok vették át...apróbb, elérhetőbb, reálisabb, konkrétabb dolgok.

Tér, idő, vágyak...mind beszűkültek, összezsugorodtak, összementek az évek "centrifugájában"...legalábbis nekem...legalábbis most így érzem...hogy ez átmeneti állapot-e? Vagy tényleg ilyen felnőttnek lenni? Hogy elmúlik-e vagy megszokom? Hogy az ilyenfajta átalakulások kórosak-e vagy normálisak? Ezekről halvány lilám sincs.
Ha valaki tudja, megmondhatja...lehet hinni fogok neki, lehet nem...mert hát na, mi van ha ebben is én vagyok a 245millió 362dik eset ?
Különben jól vagyok...csak úgy magamnak jegyzem meg...elballagtam, felnőttem, blogot írok és hamarosan folytatni fogom a trilógia második részével, a Múlttal...és aztán majd a harmadik résszel, a Jövővel...(Yesterday Today Tomorrow...csak olcsóbban, mint az Avonnál ) és ha ezt mind megcsináltam, én leszek a megalapítója a blogregény műfajnak... csak most lefekszem...hogy gyűjtsek egy kis energiát

P.S. Bárki vagy, ha ezt elejétől végéig elolvastad, te  vagy nagyon kitartó, vagy nagyon kíváncsi, vagy nagyon unatkozó vagy az egyik jóbarátom vagy. Mindenképp elismerésem ezért a teljesítményért! :)