Birsképű Hercegek és Szerelmes Hercegnők

Volt egyszer egy Mari nevű szekrény. És ebben, egy lyukas cipőben, bujdosott a Birsképű Herceg.
-Ki szeret engem? Senki- sóhajtozott.
-Ki gondol rám? Senki.
-Ki mondja nekem "kedves, kedves, kedves"? Senki.
Egy nap levelet kapott: "Kedves Birsképű Herceg! Csak rád gondolok. Szeretlek."
-Tréfa- gondolta a Birsképű Herceg és még jobban sóhajtozott és még jobban elbújt a lyukas cipőben.
De másnap megint levelet kapott: "Nem tréfa."
-Nem?- gondolta  a Birsképű Herceg. És ahogy ezt gondolta, már meg is kapta a harmadik levelet: "De nem ám!"
   Akkor a Birsképű Herceg előjött a cipőből, hajóra szállt és elhajózott. Bejárta az egész világot, járt Kínában, Indiában meg Párizsban, hiába. Aki a levelet írta, azt sehol nem találta.
-Sehol nem találom- mondta végül, hajóját lehorgonyozta és mászott volna vissza a lyukas cipőbe.
De akkor megint kapott egy levelet: "Itt vagyok."
Körülnézett a Birsképű Herceg és meglátta a Szerelmes Hercegnőt- ült a szekrény sarkában, a kezében toll.
Itt vagyok- mondta a Birsképű Herceg. -Végre- mondta a Szerelmes Hercegnő. -Épp elfogyott a levélpapírom.                                                                                                        
                                                          (Mosonyi Alíz: Szekrénymesék-részlet)

(gyerekkorom egyik kedvenc meséje...a Mari nevű szekrényben elég sokan laknak még, van ott boszorkány, macskapofájú  ördög, rózsaszín gumimalacok, moly-nénike, lekváros bukta meg sovány kisegér...mégis, az összes közül a Birsképű Herceg és a Szerelmes Hercegnő a kedvencem..és időnként elmerengek rajtuk, a lyukas cipőn és a levélpapírokon...Úgy érzem túl sok magyarázatra nem szorul ez a kis szekrénymese. Meg különben is, magától beszél...s talán mindenkinek valami másról.
   Vannak mesék, amelyeket rég magunkkal(ban) hordozunk...és a mesék, amelyekhez ragaszkodunk, rólunk árulkodnak...rólunk mesélnek. Én is viszek egyet magammal, át a rohanó éveken és benne viszek egy gyerekkori álmot, vágyat; ki tudja meddig még, talán egy életen át.
Hmm...vajon hány Mari nevű szekrény van a világon? És vajon hány Birsképű Herceg sóhajtozik és hány Szerelmes Hercegnő ír ma szenvedélyes leveleket, odakint, a tücsökzenés éjszakában? Jó éjt nektek, Birsképű Hercegek és Szerelmes Hercegnők! )

És valóban...mindig búcsúzunk.

Hársfaillatú levegő...éjféli csend.
Cipőim a kezemben, ma mezítláb megyek haza...sápadtfényű utcai lámpák fényében, talpam alatt a meleg járdák még egy kicsit a nap tüzéről mesélnek. Aztán elalszanak ők is...a járdák is, a hársfák is...
Vonatfütty kiabál bele az éjszakába. Nem tudom pontosan, hogy hozza-e vagy viszi a gondolataimat. Mert a gondolatok mindig utaznak...ma éppen a vonatfüttyel.
Igazából sajnálom is...de jó volna őket örökre megtartani...úgy szeretném egész életem sorokba önteni... mindent mindent kiírni magamból. Írni, mert minden leírt gondolat szembesülés önmagammal és minden szembesülés, minden felismerés feloldozás, nem teher többé, sőt, egy lépés talán a megoldás felé...
   Számomra talán ez az egyetlen módja annak, hogy rendet tegyek gondolataim összekuszált gomolyagában és kiderítsem, hogy hogyan tovább. Persze, ez időigényes feladat és korántsem jön olyan könnyen és egyértelműen, mint ahogy azt elképzelné az ember...valahogy olyan társadalomban, olyan körülmények között élünk, ahol érzékszerveinket folyton leköti valami...a ketyegő óra, határidőnaplók zsúfolt bejegyzései, színes reklámplakátok, száguldó autók zaja, dübörgő zene, kirakatok, pékségek illata, elsuhanó hölgyek parfümjei (az urakéról ne is beszéljek :) )...és még mennyi mindent sorolhatnák.
 Csodálkozzam hát, hogy gondolataim színére, zenéjére, illatára nem marad sem időm, sem energiám, sem józan idegsejtem? Inkább nem csodálkozom. Mert ehhez először is csend kell. És csend, az nincs.
Mégis van néha egy egy gondolat, ami annyira erős és annyira meg akar születni, hogy áttöri a mindennapok zajdzsungelét és csak azért is, életre kel.
No, néha azért mégis megvárja, hogy a levegő hársfaillatú, az este hűvös és az aszfalt meleg legyen...
Ma a vonatfütty döntésekről mesél. Egészen kicsi és egészen nagy döntésekről. És arról, hogy minden döntés egyszerre teljessé és beteljesületlenné tesz Fura egy paradoxon.

• Epres fagyit vettem a karamelles helyett...az epres fagyi jó, de vajon most az egyszer nem lett volna jobb a karamelles?
• Piros ruhába indultam el ma, mert szeretem a pirosat...de vajon a világoskék most az egyszer nem állt volna jobban?
• Filmfesztiválon jegyet vettünk egy filmre, amit több tíz közül választottunk ki és szerencsére meg is érte...de vajon mi van a többi több tízzel? Azok vajon nem pont ugyanilyen jók lettek volna?
• Több, mint egy félévvel ezelőtt újszülöttgyógyászatot választottam... és az újszülöttgyógyászat tetszik nekem...de vajon a gyerekgyógyászat nem tetszett volna? 

Szakmát, lakótársat, várost, közösséget, életformát választottam...de vajon egy másik szakma, egy másik lakótárs, egy másik város, egy másik közösség, egy másik életforma milyen lett volna? Nem lett volna jobb?
Életünk minden perce egy döntés. Minden egyes napunk a felkeléstől a lefekvésig. Van, amelyik egészen tudatos, más pedig teljesen észrevétlen. Azt tudom, hogy a rossz döntéseim mit visznek el az életemből és mit hagynak maguk után...de mi a helyzet a látszólag jó döntéseimmel?
    Meleg kavicsokon botorkázok és kinevetnek a csillagok...minden nap meghalunk egy kicsit. Minden döntésünkkel meghalunk egy kicsit. Mert két jó közül egyszerre mindig csak egyet választhatok. Sosem kettőt. Örülök a jónak, ami az enyém lehet és eltemetem azt, amiről lemondtam. Ami még lehettem volna.
Aztán van olyan is, hogy nincs választásom. Csak egyszerüen el kell engednem valamit/valakit. Senki sem kérdi meg, hogy akarom-e. Ami tegnap az enyém volt, ma már messze van és elvitt belőlem egy részt, amit soha vissza nem kapok. S így halok meg lassan, naponként, egy egy kicsit, részletekben.
Valahogy mindig elveszítünk valamit...és életünket végigkíséri egy észrevétlen üresség-érzés a dolgok miatt, melyek sosem lesznek vagy már nem a mieink. Az ürességről mesélt már a vonatfütty nekem...ma csak azt súgja, hogy amivel ezt az ürességet betölteni akarom, attól előbb utóbb mindig búcsúzni kell.
   Nem érzem igazságosnak ezt. Ad és elvesz? Ajándékoz és visszakér? (Isten az, ki más...nyilván).
És még ez is kegyelem.
Felkészülés talán...felkészülés a pillanatra, amikor valóban, teljesen és nemcsak részletekben kell majd elengednem mindent. És ezt a pillanatot te is, én is, mindannyian átéljük majd...
Talán...talán ha eleget gyakorlom az elengedést, az a pillanat nem ér majd felkészületlenül és nem fogom majd megfosztva, kirabolva érezni magam.
A naponkénti kis halálok célja nem a végső üresség. De sokmindent ki kell takarítani, el kell engedni és ki kell hajítani ahhoz, hogy egy valaminek helye legyen odabent. És amikor majd végül a legüresebb leszek, amikor minden földi dolgot, az éjszaka csendjével, a hársfák illatával, a meleg kavicsokkal együtt el kell engednem majd, mégis akkor leszek a leggazdagabb. Akkor lesz meg mindenem és akkor fog csordultig telni a bennem tátongó üresség. Semmim sem lesz mégis mindenem meglesz. Micsoda paradoxon...
Valóban, mi mindig búcsúzunk...