Bár eredetileg úgy terveztem nem magyarázkodom, most mégis azt hiszem hogy az elmúlt pár hónapi szünet megér egymagyarázatot...nem felejettem el a blogot, sem azokat, akiket olvasni szoktam...de nem ám! És írni is megpróbáltam időnként, újra meg újra nekirugaszkodtam... nyilván sikertelenül.
Félbe maradt mondatok, folytatódni nem akaró gondolatok...így jár az ember, ha folyton tanulni és tanulni és tanulni kell neki, vadul...a nyers tudomány megöli az ihletet. Legalábbis az enyémet. Államvizsgadolgozat, licensz vizsga, rezidensi versenyvizsga és végül a nagy pont az egészre: üdv a munkásosztályból!
Hiába, ilyen sorsdöntő fergeteges pillanatok közepette nincs idő az elmélkedésekre...és lehetőség sem. Tenni kell, nem álmodozni.
Hát türte Imola, ameddig türhette... kábé mostanig.Most pedig, a nagy hajrá után, újból visszatérünk életünk sok kicsi vagy éppen óriási eseményének túlbonyolított értelmezéséhez.
Tudjátok, ahogy errefele szokás...
Nos...ha hiszitek, ha nem, a fenti képen, az én vagyok...igazából én sem hiszem, nekem is csak mondták.
Tehettem volna fel ide olyan igazi csuri-pucér képet is, amilyet annakidején minden valamirevaló gyermeknek készítettek, de gondoltam nem illik blogban pucérkodni.
Még akkor sem, ha a nudista alany egészen ártatlan és anno semmi beleszólása nem volt abba , hogy szeretné-e a popóját a jövő generációknak mutogatni. Kérem szépen, tőlem nem kérdezte meg senki.
Gondolkodom is, miért készítettek ilyen csuri képet rólunk, mikor a világra jöttünk? Miért is? Azonkívül, hogy legyen mivel leégetni az embert a leendő férj/feleség előtt? "Ó, milyen aranyos volt, a kis hájas popsijával meg a hurkás combikákkal, essze meg anyuci..."
Hát igen...Rá(m)nézek és azt mondom magamnak: níí te, milyen kis vakarcs voltál... semmi nélkül jöttél a világra...azaz anyaszültmeztelenül. Ez egy jó szó, úgy gondolom.
És akkor meg is van a magyarázat: az első képek azért pucérkodósak a családi albumban , mert emlékezni kell: semmi nélkül érkeztem és üres kézzel távozom majd...
Csak a közte levő idő számít. Nem hoztam és nem viszek el semmit, csak hagyni fogok valamit magam után.
Ez egy közhely...mintha az lenne...de igaz, mert közhely. Attól még, mert valamit már nem vagyunk képesek átérezni, még nem azt jelenti, hogy nem igaz. Amitől már nem dobban meg a szív, attól még lehet igaz. Furcsa, ugye?
Bár tényleg nem volt időm mostanában blogra hányt elmélkedésekre, attól még titokban néha, két sor orvostudomány (megint csak túl nagy szó nekem) közt, el el tévedeztem arra a csalóka, labirintus-szerű útra, amit önelemzésnek és önmegismerésnek neveznek. És amiben olyan nehéz kiigazodni.
Nekem legalábbis. Nekem, aki mindig az okát és a motivációját keresi a dolgoknak. Az életének. A döntéseinek és érzéseinek. Mit miért hogyan kiért és meddig teszek? Imola nem érti önmagát. Imolát néha sodorják magával az események és azt sem tudja, hogy kapálózzon és ússzon az árral szemben, vagy engedje magát sodortatni...Válaszokat keres és amit talál...hát, néha meglepő...vagyis majdnem mindig.
Nézem a képeket, amint ott vigyorgok az asztal tetején pucérságom minden glóriájában...vagy ahogy később nagymasnis copfokkal bámulok a nagyvilágba...és arra gondolok: mik voltak azok a dolgok, amelyek pont most, pont ide vezették az életemet?
Mi volt a múlt, ami formálta és alakította idáig a jelenemet? Túl filozófikus kérdések?
Talán nem is annyira...
Lássuk csak.
Volt egy kislány, aki nagyon szeretett színezni...órákig hasalt a kifestőskönyve mellett és folyton hegyezni kellett a ceruzáit...és a kislány lassan nagylány lett, aki ma is nagyon szereti a színes dolgokat...sok sok meleg szín és máris jókedvre derül.
Volt egy kislány, akinek az óvodába orvosi készletet hozott a Mikulás és ő ezen igencsak elcsodálkozott. "Anyu, de honnan tudta a Mikulás, hogy én orvosnéni akarok lenni?"
És ez a lány két hónappal ezelőtt, több mint húsz év után, kezében tartotta az orvosi diplomáját...
Volt egy kislány, akinek szokása volt sétálás közben vagy a bolti sorbanállás közben elmenekülni a szüleitől és odarohanni egy éppen arra járó ártatlan, mit sem sejtő kisgyerekhez, hogy azt jól megszorongassa és megpuszilgassa és jól megrémíssze eme túláradó szeretetkinyilvánítással. (na ez egy hosszú mondat...de hát ha így volt?).
Volt egy kislány, aki az erkélyről bámult a nagyvilágra és nem győzte eleget kiabálni az anyukájának, hogy "Ni, anyu, ni, jönnek a babákok."
És ez a lány mai napig is nagy örömét leli a gyerekekben és az ő szeretésükben/szeretetükben.
Sőt, ez a lány négy nappal ezelőtt úgy döntött, hogy újszülött kisbabák gondozásával, gyógyításával fogja megkeresni a kenyerét...mert ha már dolgozni muszály, legalább szeressük is, amit csinálunk.
Volt egy kislány, akinek az anyukája minden este, lefekvés előtt történeteket olvasott egy narancssárga gyerekbibliából.
És ez a lány ma sem tudja megmondani, hogy pontosan mikor ismerte meg Jézust, de sejti, hogy valamikor ekkor történhetett és állítja, hogy soha úgy és olyan egyszerűen nem szerette Őt, mint akkor.
Igen, kereszténysége "fénykorát" gyerekkorában élte és ez szép, de mégis fájóan szomorú...
Volt egy kislány, akinek az apukája a copf-fogás mellett nagyon szerette szeretni a gyerekeit és ezt mindig ki is mutatta...volt becézgetés meg ölelgetés meg a szeretetkinyilvánításnak megannyi formája...
És ez a lány sokáig abban a tudatban élt, hogy a férfiak mind ilyenek: becézgetőek, pátyolgatóak, érzelem-kinyilvánítóak...s hogy nem minden apuka ilyen és főleg, hogy nem minden férfi ilyen...nos...csuda fura felfedezés.
Volt egy kislány, aki kápráztató tündérmesék, romatikus lovag-regények és szívszaggató szerelmes filmeken nevelkedett.
Királykisasszonyokkal, hercegnőkkel, szerelmes hősökkel és hősnőkkel együtt sírt és nevetett.
És ez a lány titokban ma is azt hiszi, hogy valahol van, valahol lennie kell valódi mesevilágnak, aminek ő is szereplője lehet...de csak titokban hiszi ezt...és nagyon halkan...
A múlt, amit magunkkal hordozunk, ami néha segít, máskor visszahúz, útunkba áll és megbénít.
Hát ennyi marad az első és az utolsó "pucérságunk" között: formálódtatásunk története és mindaz, amit e folyamat közben mások szívében hagyunk.
Életem bonyolult labirintusában tovább él a remény:
5 megjegyzés:
jajj Imolaaa, úgy szeretem, ahogy írsz, s olyan jó tudni, hogy nem csak én vagyok "ilyen hülye" , aki mindig mindent agyonbonyolít, és a végtelenségig boncolgat. Mán ketten vagyunk:D s nem akarom azt hinni, hogy valahol minden lány ilyen, mert akkor már túl sokan vagyunk:D :))
De akkor is, ilyen vadkörte, mint te, csak egy van! És nem, nem minden lány ilyen...van egy két kivétel... :P
Örülök, hogy olvasol és nem hiába írtam szét az agyam itt az éjjel :))
Háááát igen, minket nőket nagyon jellemez ez az önmagunkban való bolyongás....emlékek, sérelmek örökre szóló tárolása és így tovább.:)Én is így vagyok ezzel ám:))..nagyon is.
Gratulálok a diplomádhoz...vagy nem is....ahhoz, hogy ennyi éven át kitartottál, pedig nem lehetett könnyű:)
És a képek. Hát igen, Látom a kis kommunista masniktól te sem menekültél:)):)) Borzalmasak voltak:))..nekem is volt ám..és nem is akármilyen színű..csak piros és rózsaszínű .....))
nekem egy pár világoskék, és két pár fehér labda-masnim volt, azok közül egyik piros széllel...jaj, ma is úgy emlékszem rájuk...:))
Ja és már akartam írni, hogy elolvastam a Viskót, magyarul, de a héten beleolvastam az eredeti angol változatban és már sajnálom, hogy nem azzal kezdtem...azt hiszem el kell újra olvassam...mert nem tudom miért, de magyarul helyenként kissé nyakatekertnek tünt nekem...amúgy köszi, hogy ajánlottad...nagyon elgondolkodtató :)
Már nagyon hiányzott az írásaid és persze te is:)
Igaz, hogy legalább kétszer nekikezdtem, hogy elolvassam ezt a bejegyzésed, de mindig félbeszakított vagy Aliz vagy a férjem, Árpi...de most sikerült!:)
Jó visszaemlékezni, hogy kik voltunk és látni hogy milyenekké lettünk és hogy minden amit elértünk Isten segítségével tettük.
Isten áldja meg kezed munkáját és legyél egy használható eszköz a kezében...szerintem nagyon is az leszel és vagy:)
puszi
Megjegyzés küldése