Keserédes negyven...

Hát itt vagyok. Tépázott, kócos fejjel állok a hegytetőn, fúj a szél, az örökös változás szele, a köd végre eloszlott körülöttem. Visszanézek, le a mélybe, végig a hegyoldalon, amit már oly jól ismerek. S mégis, innen fentről most minden olyan más, új fényben ragyog.

Innen fentről egy egész élet már majdnem látható. Az én életem.

Látom magam, valahol messze, a hegy alján, szőke copfos kisleány…elindul fölfelé, pillangót kerget s virágot szagol. Tág itt még minden, tér és idő egyaránt, a kisutca, ahol lakik, a végtelenbe visz, a nyári szünet pedig véget nem érő, örök kaland.

Kaland és móka csak az élet, ez az egész hegymászós dolog, ha jó kislány vagy, szófogadó s engedelmes, tanulsz s teszed minden nap a dolgodat, baj nem érhet, hisz akkor szeretve vagy. Szeretve vagy… Most látom csak a zászlót, innen fentről is jól kivehető, amint ott lobogtatom, szőke kócos üstököm fölött, lobog, lobog, játszik vele a szél, az örökös változás szele s rajta nagy, kerek betűkkel a kérdés áll, hogy „Szerethető vagyok?” s „Vajon szeretsz-e?”.

Akkor még könnyed léptekkel indultam el meghódítani csúcsokat.

Mentem előre, néha fel-fel pillantva a ködös magasság felé és ábrándozva, hogy megtalálom a helyet majd, hol zászlóm büszkén leszúrva, megpihenhetek. Ahová megérkezhetek. Hazaérkezhetek.

Látom magam, fiatal, lelkes lányként, épp átveszem az diplomám. Első állomás kipipálva. Miért pont ez? Miért épp orvos? Magamtól mostanában ezt egyre gyakrabban kérdezgetem. Jó lenne valami igazán magasztos, altruista válasz. De helyette, lelki szemeim előtt csak a zászlóm lobog vadul. Sikerült, megcsináltam. Értékes vagyok?

Jó volt kissé elidőzni s élvezni a siker mámorát. De, mint ottfelejtett pohárból a tömény alkohol, a mámor elillant hamar s vihettem zászlóm tovább. Orvosnak lenni hangzatos dolog, de alapjában véve nem más, mint szolgálat s életfogytig tartó tanulás.

Nem piedesztálra állít, hanem ledönti benned azt. Alázatra tanít s térdre kényszerít a felismerés: mily kicsiny vagyok az Élet csodájával szemben s a Teljességhez képest tudásom mily csekély.

S rád aggat egy eddig ismeretlen terhet: a felelősséget másokért. Magáért az életért.

Ezen felismeréssel gazdagodva, zászlómmal kezemben s a Felelősség batyujával vállamon újra nekiindulok. Utam újabb, igazibb csúcs felé halad. Rózsaszín, sokat ígérő ködök felé.

Ó, a szerelem… Valóban mindent ígér. Magát a teljességet. Mindent a semmiért.  

De felszáll a rózsaszínű köd, kivétel nélkül így van ez, s marad utána a felismerés: néztük egymást, ott, az elején, de látni sosem láttuk igazán. Bennem is csak magad szeretted, nem engem, önmagamért, hanem szemeim tükrében önmagad, a szerethetőt, a tökéletest.  Én pedig készségesen rád vetítettem mindazt, mitől szerethetőnek, tökéletesnek láttalak. Így mutattalak be téged, önmagadnak. Felszállt a rózsaszínű köd, elteltek fölöttünk az évek s más képet tartok ma már eléd.

A számonkérhetetlen vajon melyikünkön számonkérhető?

Sok éve már, hogy lengetjük zászlóinkat egymás előtt, hol hevesen és indulattal, hogy csendben, már-már feladva, nagy összecsapások s semmiségeknek látszó viták mögött mindig, mindig ugyanazt súgva, sírva, ordítva: „Szeretsz-e engem?” „Szerethető vagyok?”

A kérdés nyitott, az űr tátong bennem tovább, a teljesség várat magára.

Megyek tovább.

S jön az anyaság. Anya vagyok, háromszorosan is, lassan kilenc éve már. Egy csúcs volt ez is, meghódítandó, valami ősi, ösztönös, mélyről fakadó késztetés, melynek ellenállni nem lehet. És nem is akartam.

Negyven évem távlatából visszanézve a teljességhez ez állt talán a legközelebb. Igaz, hamar elillanó pillanatokra csupán. De a szülés-születés pillanatai, az első napok mámor-felhői, a babaillatú mocorgás, a selymes puhaság, a mindent betöltő áradás, mint nőiességem kiteljesedése, örökké bennem élnek már.

Anya vagyok. Életem végéig felelős a három életért, akik előttem szaladgálva fáradhatatlanul lengetik apró zászlóikat, rajta ugyanaz a változatlan kérdés: „Szerethető vagyok?”.

S az első, akinek erre válaszolni kell, nem más, mint én magam. Anya.

A Felelősség batyuja már sokkalta nehezebben nyomja vállamat. Jó lenne elfutni előle, elbújni, hogy ne hibázhassak, hogy ne lehessen rajtam semmit számonkérni. De nem lehet. Az anyaságból nem lehet szabadságra menni, kijelentkezni belőle vagy szüneteltetni. S még ha lehetne is… mi lenne velem nélkülük? Lényem, identitásom részévé váltak. Mi már mindig összetartozunk, életem csak velük halad tovább a gyorsan jelenné váló jövő felé.

Anya vagyok. S ez végérvenyesen megváltoztatott. Mert anyaként minden nap kicsit elhalok, átalakulok, átformálódom, újra írom s fogalmazom önmagam. Senki nem tud olyan tükröt tartani elém, mint saját gyermekeim. Szemük s tetteik tükrében kegyetlenül tisztán látom magam s velük a mindennapok igazi önismereti, személyiségfejlesztő iskola. Repültem magasan s zuhantam mélyre, elöntött boldogság és kétségbeesés, voltam nagyon büszke és volt, hogy igazán szégyelltem magam, voltam rettenthetetlen és nagyon gyáva is, szerettem úgy, mint soha eddig s vallottam páratlan kudarcot is.  S ezen az úton legnagyobb felismerésem: hogy (ebben is) milyen tökéletlen vagyok.

Itt vagyok hát, negyven évesen. Megérkeztem a hegytetőre. A teljesség s tökéletesség ígéretével nem csábít el már több ködös homály. Voltak, visszanézve, nagyon szép pillanatok. Pillanatok, igen, a végtelen időnek apró törtrészei. De bent, legbelül, az űr tátong tovább. A zászlóm leng a szélben s tudom, hogy vinnem kell tovább. Ízlelgetem: senki és semmi nem lesz tökéletes s szeretni sem fog soha senki úgy, hogy kérdésemet hitelesen válaszolja meg. De a legnehezebb lecke mégis: az én szeretetem sem lesz egészen elég soha senkinek. Még nekik sem, a gyerekeimnek. Néhány év s eljön a számonkérés ideje tőlük is. Lesz-e jó válaszom?

Zászlóm felveszem, most már lefele indulok. Ha vihar lesz, a szél biztosan el nem repít: a Felelősség vállamon éppen elég nehéz. S nehéz a tökéletlenségnek terhe is, földhöz tapaszt. De menni fogok tovább. A nem létező karrierem romjait felszedegetni s kitárni lelkem egy újabb tökéletlenség előtt: soha nem leszek jó anya, mert dolgozni fogok. Soha nem leszek jó orvos, mert anya vagyok. Ez vár rám a hegy túloldalán. Többek között.

Kellett ez a negyven év. Megtanított olyannak látni a világot, amilyen. A világot, benne az embereket s önmagam.

Megtanultam s még tanulni fogom, hogyan lehet félig telt pohárral teljes életem. A tökéletesség helyett az elég jót megélni. A teljesség helyett csak annak töredékét tapasztalni meg.

De a legnyomasztóbb napokon erőt ad, hogy hiszem: van feloldozás. Hiszem, hogy van valami, ami a bennünk tátongó űrt teljesen betölti majd. Hogy mégis létezik a hely, ahová zászlóm letéve, hazaérkezem. De ez túlmutat minden emberin s magán a földi életen.

Egyszer talán azt is elmesélhetem…