7 hónapja nem írtam semmit ide. Ez hosszú idő. Hét hónap alatt elméletileg nagyon sokminden történhetett volna. Ha. De nem.
Azon gondolkodom most, hogy írónak lenni nehéz lehet.
Ha én most írással kellene megkeresnem a kenyerem, hét hónapja egy banim sem lenne. Éhezhetnék rendesen. Az is lehet, hogy már beálltam volna hóseprőnek :)
Így legalább éhezni nem éhezem. Azaz hogy igen, de másképpen.
....Írni nem is olyan könnyű. Sőt, egyre nehezebb. Egy olyan képesség szükségeltetik hozzá, ami nem mindig van kéznél, de ha kéznél is van, megkoptatja az idő. Nyitott szem kell hozzá. A részletekre való odafigyelés. A jelek megértése. A kutakodás, a mélybe ásás. A titkok felfedezése. Az egészen apró dolgok örömei. Egyszerűen annak a tudata, hogy minden, minden túlmutat önmagán és jelent valamit. Üzen valamit. Ezt az üzenetet kell(ene) türelmesen kutatni, megérteni és megfogalmazni. Önmagamnak vagy másoknak. Neked, talán.
Félek, hogy elveszítem ezt a képességem. A világra nagyszemekkel rácsodálkozó gyermek, az élményeket és érzéseket felfokozottan átélő buta kis serdülő, az összegyűjtött puzzle darabokat egymáshoz illesztgető, dolgokat helyretevő fiatal...és aztán mi? Szürke hétköznapokba, újra és újraismételt gondolatokba, jelentőségvesztett szavakba belefáradt felnőtt? EZ lennék? EZ leszek már?
De jó lenne másképp...! Ki szeretném tágítani ezt az összeszűkült világot. Szétfeszíteni a korlátait. Szállni hagyni újra a képzeletet. Irreálisan szép álmokat szőni aranyszínű remény-szálakból.
Mint egy felfújt színes lufi, amelyik sokáig szállt, nagyon sokáig, de léket kapott, összezsugorodott és egymáshoz tapadtak falai. Így tapadtak körém a napok, hónapok, így szorul rám az élet.
És írni nehéz így Minden szó elcsépeltnek tűnik, minden gondolat közhelynek, minden érzés réginek. Vajon ezt jelenti felnőttnek lenni? Amikor már minden érzés ismerős, minden gondolat a régi, akkor felnőtt vagy már?
Az utóbbi 7 hónapban sokat menekültem a csendtől. És már olyan régóta menekülök előle, hogy már vágyni kezdtem utána. Ma is.
Csak hull és hull és szakad a fehér hó, mint a hintett porcukor, úgy lep be mindent, csúnya régi tömbházakat, autókat, fákat. Az utcán hóemberek tipegnek. És megül ez a fehér puhaság mindenen, a gondolatokon is, csendet varázsol és elsimítja az összekuszált gondolatokat is. Csend van és a csendben kavarognak a hópelyhek. A legnagyobb próbatétel teljesen egyedül és csendben lenni. És félelem nélkül beszélgetni önmagaddal. És Vele. Mert még mindig tudod azért, hogy olyan nincs, hogy teljesen egyedül.
Nos, mint írtam, semmi egetrengető nem történt az elmúlt időszakban. Ugyanaz a lakás, ugyanaz a munkahely, ugyanazok az emberek (nagyjából), ugyanaz az élet.
De hiányzik az írás. Az önmagammal szembesülés. És társratalálás a megélésekben. Hogy tudjam, nem csak én érzek így.
Van néhány gondolat is, ami kikívánkozik belőlem. Rólunk, emberekről. Hogy mennyi figyelmet igénylünk. És az elvekről, amelyek beporosodtak. Idejétmúlt elvekről. Néhány gondolat a gyerekekről. Meg aztán néhány nagyon tutti recept is, élő alanyokon letesztelve, ami megosztásra vár. :) Lenne mit írni. És amíg hull a hó és csend is van egy kicsi, talán megfogalmaznám őket. Legalább úgy magamnak. Hátha újra magamra találok.
És talán azok is örülni fognak, akik kérdezték, hogy miért nem írok. Talán talán :)
"Minek örüljek?" – kérded.
Annak, hogy élsz, hogy vagy, hogy halhatatlan vagy. Annak, hogy jólesik a friss víz, a kenyér, az eső és a meleg nap. És a hó, és a jég, és annak, hogy erős vagy, és ha holnap mindenedet elsodorja az ár, akkor is képes vagy összeszedni magad. Ha kell, a semmiből. Annak, hogy a végtelen égbolt van a fejed felett - és azon túl, amit szemmel már nem látsz, ott a hazád."
Müller Péter
képek: januári kiruccanás a kolegákkal. mert ilyen is kell :)
