Kint minden lélegzik, kezdi átölelni a tavasz a világot. Bárcsak ne pont tavasszal történt volna...de már mindegy...az is mindegy, hogy miért történt...és mégis mindig a magyarázatot keresem...nem is én lennék, ha nem ezt tenném.
S eszembe jut a pillangó.
Ez itt a története, ahogy én képzeltem el:Tavasz volt, olyan igazi, amilyenről fagyos téli éjjeleken álmodik az ember. A meleg körülölelte az elfáradt erdőt és halvány zöld foltok árulkodtak arról, hogy újra itt az Élet.
Minden, minden lélegezni kezdett. S a pillangó...hát igen. Azt hitte álmodik, amikor szűk selyemgubóját hátrahagyva, egy számára addig elképzelhetetlen világba megérkezett. Élete első s egyben utolsó tavaszát élte, de ő erről mit sem tudott. Csak azt tudta, hogy zöldek a mezők, ezer színben pompáznak a virágok, méz illatú a levegő és eső után kiegyenesedik a fűszál. S tetszett neki nagyon.
Élni akart, és mindent kipróbálni. A létező összes virágra leszállni, a nap minden sugarát, a fák minden árnyékát megismerni.
Különösen szerette a hársfák illatát...gyakran repült arra, ahonnan a szél édes illatukat magával hozta.
Persze nem tudta, hogy azok hársfák, azt se, hogy egyáltalán létezik hársfa...de az illatuk úgy vonzotta, hogy egy nap elrepült megkeresni őket.
Lágy szellő vitte magával, ki az erdei tisztásról egészen a nagyváros közepébe, magas tömbházak közé. Nem tudta ugyan, hogy jó-e neki itt lenni és hogy visszatalál-e valaha, de vonzotta valami...a hársfák illata.
Ugye tudjuk, hogy a magas tömbházak között és kanyargós poros asztfalton a nap nem olyan fényes, az árnyékok is sötétebbek és a lágy szellő is hamar barátságtalanná válik? A pillangó nem tudta. S mire megtudta, már késő volt...eltörött ablaküvegek között találta magát, egy piros szőnyegen és körös körül csak falak, sehol az égbolt, amelyet annyira szeretett... Szárnyán összekuszálódtak a színek és képtelen volt megmozdítani őket.
Mondták már neki, hogy a pillangók keveset élnek, de hogy épp ilyen keveset? Neki még dolga van.Hisz még nem is találta meg az illatot...lecsukta szemét és visszaemlékezett rá.
Ekkor jött ő. Borzos szőke lány, színes csíkos zoknival. Letérdelt mellé és tenyerébe vette. Vigyázott, hogy összegyűrt szárnyait és elmosódott sok sok színét ne bántsa mégjobban. Nagy, kék szemekkel nézett rá...mint az égbolt, gondolta a pillangó. És máris érezte, hogy bízik benne.
A kékszemű vigyázott rá. Zöld leveleket, vizet és még egy margarétát is hozott neki. Pont olyat, amilyen a tisztáson nőtt. És sokat sokat nézte őt. Néha még mesélt is neki...hétköznapokról, örömökről és szomorúságról...
Szemében elmerülve úgy érezte, a kék égbolt alatt repül és a nap sziporkázik fölötte.
Reggel, amikor elment , már alig várta , hogy visszajöjjön. Gyűlölte a falakat. És délután, ha visszatért, tudta, hogy először odajön hozzá és mindent elmesél neki, ami aznap történt vagy éppen nem történt. Örökké elhallgatta volna szavait.
Egyik nap a kékszemű egy üvegburával érkezett haza. A pillangó nem tudta, hogy az mire lesz jó. De aztán csak azon vette észre magát, hogy ezen keresztül látja a napfényeket és a kék szemeket.
Hmm, gondolta... jó. Így most már semmi sem árthat nekem. Már sosem sodor el magával a szél olyan helyre, ahová nem akarok menni.
Teltek a napok és a színek újra körökbe és csíkokba rendeződtek szárnyain. Gyűrődései kisímultak és érezte, repülni tud...örült neki és a kékszemű is örült, amikor látta, hogyan repdes az üvegburában. Jobban csillogtak szemei, mint valaha és a pillangó nagyon szerette ezeket a szemeket.
Aztán egyik éjszaka hársfavirág illatáról álmodott... reggel kicsit szomorkásan ébredt.
Máskor ezernyi színes virág várta csábító lengedezéssel...újra és újra a tisztásról és a lágy szellőről álmodott.
És minden reggel kicsit kedvetlenebb lett.
A kékszemű nem értette mi történik. Néha arra ébredt éjszaka, hogy a pillangó teljes erejével vergődik az üvegbura alatt, nekiütközik az üvegfalnak és újra és újra próbálkozik.
Persze a pillangó erre nem emlékezett. Csak azt érezte, hogy szomorú és sehogy sem tud szabadulni a harsfavirágok illatának emlékétől. Szállni szeretett volna, szabadon, a kék ég alatt. Csak azt nem tudta, hogy vajon a ég kékjét vagy a kékszemek kékjét szereti jobban.
Az üvegbura lekerült, az ablak nyitva állt és csak áradt befele az esőre váró hársfák illatta...a pillangó belefeledkezett illatukba és már vitték is szárnyai...a kékszemű nézte és könnyezett, aztán elfordította fejét. Szeretni fáj, gondolta.
Élete legnagyobb csodáját viszont akkor élte át, amikor visszafordulva , az üvegbura tetején találta a szárnyait nyitogató pillangót. Közelebb ment, kinyújtotta kezét és az rászállt. Nem repült sehova, nem vergődött, nem volt szomorú.
S hogy miért történt mindez így? A válasz egyszerű. A pillangó döntött. Az ég kékje és a kék szemek kékje közül az utóbbit választotta...Mert igen, van tisztás, vannak virágok, van szellő és sok sok zöld...vannak pillangók, akikkel együtt lehet szállni és igen, van hársfavirág-illat. DE ő csak egy pillangó...az erdőnek , a rétnek , a napnak és a szélnek ő csak egy pillangó a sok közül. Viszont kékszemű csak egy van. Legalábbis neki. Csak egy borzos szőke, aki gondozza, mesél neki, aki gyönyörködik benne. Aki üvegburát vett neki és akinek ő A Pillangó. Tehát döntött: marad. Végül is a pillangók nem élnek sokat...csak egy tavasz, ennyi az egész. Egy tavasz és egy esély, amiért megéri elfelejteni a hársfák illatát.
Ez a szabadság. Ez a szerelem.
